Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Bár tudom, elmúlt sok-sok tavasz,
S kihunytak körül mind e fények,
Nekünk már mindig ilyen maradsz,
Ahogy merengőn Fannit nézed
A köd-borongott éji tájon
Ízleljük szóid, mint a mézet
Meghagyott örökül, hogy fájjon
S fájón is édesen rezdüljön-
Gyümölcsösödben oly jó szüretelni-
Kései nemzedék üzenetét küldöm,
Mely nem akar, nem tud elfeledni!
Szilvalekvárodból őrzünk itt a polcon,
S vannak eltéve Tőled perceink,
Ha másképp nem: így vagy nálunk otthon,
Bár világod tőlünk immár mesze ring...
Eloldott időn szállnak az emlékek,
Megtalálnak, mint a kalács-illat:
Tanulgatjuk csupán szeretni a szépet,
S mit csak a szív érezni bírhat
Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Mikor bűn volt igaznak lenni,
Oly korban éltél, láttuk, tényleg,
De készen mégis tovább menni
®agubice fölött csend van a hegyekben,
Gidáikkal együtt legelnek az őzek,
S kikkel gondoltál féltőn a menetben:
Gyönge ágai a törzsnek már erősek
Tábla-eged kékje tartja a felhőket
Vérvörösen-szürkén szemünk elé úsznak
Hirdetve, hogy egyszer teleírva őket
Az összetört napok izzón lángra gyúltak
Kelj föl, költő, kelj föl!
Hívnak még szépszavú remények
Az őrök nem kísértek végig el az úton
Még vannak itt utánad, kik belőled élnek
Folytatva az álmod, túl a gödrön, múlton
2005. 05.08. |
