A ragyogó szemű...
Nyáréji lombok alatt
miért, hová ment, nem tudom.
Úgy tűnt: senki sem várja,
nincs hazája, háza, ágya...
Egyedül ballagott.

Az eldugott, ódon téren,
ahol hunyorgott s kihúnyt
egy árva lámpa,
úgy hitte, szomorú lányka:
nincs, aki hallja,
és senki sem látja...
Dúdolni kezdett, halkan,
majd a zümmögő dallam
ritmusára lépdelt,
csendült a hangja,
szoknyája lebbent,
lendült a lába,
tüzes táncra perdült,
cipője kopogott,
tárt karokkal szédülésig járta,
aranyhaja az éjsötétben
szikrát szórva lobogott
szerteszét..!

Ám a lombok között ekkor
meghallotta
az ébredő madarak neszét.
Az éj elröppent.
A hajnali ködben
a táncos megállt.
Mint jéghideg tóba
ha vér belecsöppen:
úgy hűltek ki fényei.
Nem látja senki,
soha már.

Mégis, mint aki visszavárja:
egy kései,
halk tücsök
muzsikál...