Na tessék! Ezt nem hiszem el! Már megint bezártak! A harmadik szobafogság ebben a hónapban!
Persze csak magamat okolhatom. Ha nem támad az a remek ötletem tegnap éjszaka, hogy levágom az utat hazafelé a kerteken át, nem találkozom az állatorvosék átkozott házőrzőjével. Az egész környék retteg tőle, és nem alaptalanul, Zöldszem például azt állítja, egyszer három betörőt tartott sakkban két órán keresztül, végül nem is a rendőröket kellett kihívni, hanem a mentőket. A saját szemével látta, és én hiszek neki. Zöldszem mindent tud, ami az utcában történik: gyakran fél napokat ott ül a kőfalon, és a környéket figyeli.
Amúgy a kutyák szolgalelkek. Én aztán napokig mesélhetnék róla, mi mindenre képesek pár finom falatért, vagy hogy bemehessenek a házba. Ne értsétek félre, nincs velük különösebb bajom, többnyire csak a dolgukat végzik. Már amelyik. Itt van például a mi kutyánk, a Roxi. Az se érdekli, ha rálépek a farkára. A postást úgy engedi be a kapun, hogy még szinte kezet is csókol neki.
Szóval ott tartottam, hogy az állatorvosék vadállata megkergetett. Na ne higgyétek, hogy utolért a büdös dög! Még mindig kétszer olyan gyors vagyok, mint ő. Épp csak az volt a baj, hogy régen jártam már ezen a környéken, és későn jöttem rá, hogy a palánkot drótkerítésre cserélték.
Mondhatom, az a szúrós vacak alaposan megtépázta a bőrömet.
Persze otthon azonnal észrevették, és rögtön kezdődött a régi játék. A jód és a sebhintőpor még hagyján, de ez a gézkötés! Ha a többiek látnának, biztos jót mulatnának rajtam. Mindjárt meg is szabadulok tőle.
Érdekes, pedig máskor szinte tudomást se vesznek a gondjaimról. Akárhányszor akarok valamit, órákba telik, mire megértetem velük. Fogalmam sincs, miért fogadtak a házukba, a bizalmukba, ha egyszer ennyire semmibe veszik az alapvető igényeimet!
Képzeljétek, már a kezdet kezdetén tudomásomra hozták, hogy helytelenítik, ha kijárok éjszaka. Nem vitatkoztam velük. Úgysem tudják megakadályozni. Ismerem a lakás minden titkos zugát, már első nap feltérképeztem, pincétől-padlásig. Legalább tíz olyan helyet tudok, ahonnan feltűnésmentesen figyelhetem őket.
Nem tehetek róla, a nyugtalanság egyre csak nő bennem. Itt az idő, el kell indulnom. Odakint kel fel a hold, és én még mindig itt vagyok.
A szobaajtót gyerekjáték kinyitni. Osonok le a lépcsőn, bekukkantok a szobákba, de alszik az egész család. Futok le, egészen a pincelejáratig. Persze csukva. Na sebaj. Meleg az idő, az emeleten biztosan kitárták a folyosóablakot…
Ó, nem! A folyosóablak is csukva! Rátámaszkodom a párkányra, lenézek az udvarra. Hallom, hogy árnyak surrannak a téglafal mentén. A többiek már gyülekeznek.
Nem marad más út, csak a padlás.
Felmászom a létrán, prüszkölök, mert csupa por minden, a padláson mindig megreked a levegő, hiába nyitják ki a kis, kerek ablakokat. Egerek motoznak a régi szekrény fiókjaiban, a százéves újságpapírok között, de szerencséjük van, ma nem törődöm velük. Látom, hogy az egyik homályos, lőrésszerű ablakon át bevilágít az utcai lámpák fénye.
Nyitva a szabadság útja!
Felkapaszkodom a billegő lábú hokedlire és kimászom a tetőre. Innen már semmi sem állhat az utamba - sem az alvó család, sem Roxi, sem az állatorvosék házőrzője.
Rohanok, nem szabad elkésnem. Nem izgulok, csak egy egész kicsit. Tudjátok, ez az első nap, amikor én is felszólalok a tanács előtt, hogy jelentést tegyek.
Hogy mit fogok mondani róluk? Nos, ha jobban belegondolok, nem is olyan rosszak. Azt képzelik, okosabbak nálam, és nem ez az egyetlen hibájuk, de... tulajdonképpen megvan mindenem. Tető a fejem fölött, kényelmes hálóhely, az étel is megjárja… Cserébe megengedem nekik, hogy néha ölbe vegyenek és pár percig borzolják a szőrömet, miközben nevetséges dolgokat suttognak a fülembe. El kell fogadnom a gyarlóságukat.
Még mindig jobb, mintha kutyának születtem volna… |
