| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
A fenébe kivántam... Ideje:: 03-21-2014 @ 12:39 am |
|
|
|
|
Ma végre hazaért a gondolat, hogy tulajdonképpen egy egész életet a fenébe küldtünk
egy életen át...
Visszaemlékeztem, amikor óvodába jártam még, a legnagyobb kívánságom az volt, hogy
végre elsős lehessek! De nagynak éreztem magam azon az első napon, felszerelve új
írkával, ceruzával és végre anyu engedett egyedül menni azt a rövid távlatot a házunktól az
iskoláig. Tulajdonképpen csak az udvaron kellett átmenni, vigyázva átlépni egy kis fürge
patakon és máris az iskola udvarban voltam. Nagy volt az iskola udvar, tulajdonképpen
igen is jól ismertem, mert anyám tilalma ellenére sokszor átszöktünk oda húgommal
az évek során. Persze a "nagy gyerekek" mindig elhessegettek bennünket, de amint a
nagy csengő behívta őket azokba a titkos termekbe, mi egy-kettőre a hintákon lógtunk.
Persze az elsős időszak is hamarosan kevésnek tűnt, bárcsak már hatodikosok lennénk,
Utána gimnazisták, egyetemisták, jaj, az a húsz év milyen távol van még bár csak már
ott tartanánk!
Azután jött a huszonöt, a harminc, amikor kezdtünk visszafelé számolni...
Be jó lenne megint tizennyolc lenni, húsz lenni, harminc, negyven...
De jó lenne ha már jönne a péntek! Persze mindig jött, bár egy szempillantás után
ismét itt a hétfő, egy egész hét mire lehet egy kicsit aludni... Nőttek a gyerekek, ballagások,
eljegyzések, esküvők...
Ugyan már, ki a fene ez a hülye a tükörben? Ismerős, de nem jövök rá... Hát igen, ÉN!
De furcsa a hajam, egészen szürkés, szent Isten, anyám néz rám a tükörből! De nem,
mégsem lehet, anyámat a tavaly temettük el. Apámat már húsz éve, az öcsémet, férjemet hat éve...
Hova lett az idő, hova lettem én? Hiszen itt valahol mélyen bent még mindig várom
hogy végre én is felnőtt legyek! Igen, de gondolj arra, azóta hányszor törted el a hátad, te
bolond, hiszen már hat centit elvesztettél a magasságodból ez miatt. Na és aztán
a mérleg sem hazudik és tudod jól, hogy a miniszoknyákat régen kinőtted és ha valami
csodamódra fel is tudnád őket rángatni, a térded meg a ráncos combjaid már igen
furcsán festenének. Ami az arcod, a nyakad illeti, reméljük hogy lottót nyersz, mert
mint amikor egy szabó fordít egy kabátot,... szóval érted, rengeteg varrást követel
az arcod.
Ha mondjuk az embert elkapja valami otromba rák, egy csepp esélye mindig van megszabadulni
tőle. A kor ellen tehetetlen. Az idő pereg, lelketlenül pereg gyorsabban, egyre gyorsabban,
már látom hogy lefut a sínekről, de semmit sem tehetek ellene, semmit! Kegyetlen, kegyetlen idő...
Már csak lélegezni szeretnék, fenébe a fájdalommal, a vérnyomással, a törött csontokkal,
nem számít, mindegy mi a feltétel, csak még egy kis időt...
Csak egy fontos dolgot tudnánk adni gyerekeinknek, unokáinknak: az idő megbecsülését.
Nekünk is ezt próbálták adni szüleink, ért valamit? A fészkes fenét. Törtettünk előre mint
a vonat, nem gondolva mit fogunk tenni, ha célba érünk.
Ma már csak egyet kérek, csak egy napot, amikor fájdalom nélkül le tudok hajolni
kertembe és kihúzni egy szál gazt. Mert hiába nyílik még egy pár rózsa, ha belepi a gaz,
elveszik, mint ahogy az élet is elveszik ha nem látunk mást, mint a dudvát...
Mindig is azt állítottam, az ember fordítva éli az életét. Előbb kellene a tapasztalat és
csak utána az ifjúság, mert az ifjúság nem érdemli meg, hogy fiatal legyen. Úgy elcseszik
az egészet, hogy abban hiba nincsen. Dobja rám az első követ aki ezzel nem ért egyet... |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 03-21-2014 @ 12:39 am
| Hozzászóló: andrass (Ideje: 03-21-2014 @ 08:12 am)
Comment: Milyen igaz! Vagy Mrozek, vagy Kundera: az ember szép lassan megszokja az életet, aztán meghal. Én is írtam valami ilyesmiről régebben, elő is keresem.
Nem vetek rád követ, nagyon tetszett, András. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: andrass (Ideje: 03-21-2014 @ 08:18 am)
Comment: Megtaláltam. Egy nagyon régi írás.
Elveszett idő
Ép ésszel felfoghatatlan számomra, hogy mi következik az emberi élet után, éppen ezért vannak olyan időszakaim, amikor némi – nem is túl nagy – túlzással minden percet meggyászolok, tudván, vagy legalábbis sejtve azt, hogy ez az adott perc, pillanat immár örökké az enyészeté. A biztos enyészeté, amennyiben magát az aktust vagy az idő egyenes vonalú előre haladását tekintjük, a valamivel kisebb bizonyosságú enyészeté, ha számolunk az emberi agy csodálatos képességével, az emlékezőképességgel. Azzal, hogy ha megfelelő módon, megfelelő érzékkel hívjuk elő egy régi kedves, avagy szomorú esemény képeit, ízeit, illatát – vagyis rekonstruáljuk az eredeti történést –, képesek vagyunk valami hasonlót átélni. Természetesen hívás nélkül, a körülmények összefonódásának eredményeképpen ugyanúgy megtörténik, megtörténhet a „visszajátszás”. Viszont a jelen mulandóságával kapcsolatban van egy hatalmas paradoxon. A pillanat történései általában nem önmagukban állnak, hanem egy komplex egésznek a részei, folyományai, sallangjai. Tehát a pillanat történései túlnyomó többségükben önmagukban nem értelmezhetőek. Vagyis a mulandóság ad értelmet nekik, a mulandóság ruházza fel és tölti meg valódi tartalommal.
„ Az ember bekötött szemmel halad át a jelenen. Csak sejtenie és találgatnia szabad, mit is él át. A kendőt csak később veszik le a szeméről és ő visszapillantva a múltra megállapíthatja, mit élt át és mi volt élményei értelme.” (Milan Kundera: Nevetséges szerelmek)
Miről jutott eszembe? Van egy Áfonya nevű labrador kutyám. Immár két éve teszi minden napunkat boldoggá, boldoggá, amennyire csak teheti. Ez év júniusában kölykei születtek, akik majd nyolc hétig voltak a család tagjai. Dönci, Bojli, Mogyoró és Mini, négy kisfiú, egymástól egészen eltérő jelemmel, akiket nyolc héten át gardíroztunk, akik nyolc héten át vártak minket, akik nyolc héten át a mi szagunkkal azonosították az otthont, a biztonságot… Ma reggel az utolsótól is megváltunk, mindannyian szerető gazdira találtak. Hát, erről jutott eszembe. Hogyan tudja az ember adagolni, porciózni, csepegtetni a szeretetet. Sehogy. Nincsen mérték, fok, százalék. Nem mérheted, adod vagy sem. Van vagy nincs. Hiányoznak. Reményik Sándor gyönyörű verse jutott eszembe: Mi mindig búcsúzunk. „ Elfut a perc, az örök Idő várja. Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána.”
Az elmúlás. Kezdem érteni a hedonistákat, a „carpe diem” ókori jelszavát. Minél több örömöt kifacsarni a pillanatból, mely egyszeri, ismételhetetlen és szerintem akár materialista, akár idealista szemmel nézzük is, megmásíthatatlan. Kundera így ír erről: „Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át… De vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga?”; „az emberi idő nem körbe forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.”(A lét elviselhetetlen könnyűsége)
Természetesen a vallásnak (mindegyiknek) választ, mégpedig pozitív választ kell adnia arra vonatkozólag, hogy létünk a halállal bezárul, avagy tovább folytatódhat – valamilyen formában. Minden vallás – eddigi ismereteim alapján – hívei elé vetíti a folytatás lehetőségét (újjászületés, lélekvándorlás, magasabb rendű organizmus stb.), máskülönben a káoszt igen nehezen tudnánk megfékezni. A lehetőségnél sokkal többre nincs is szükség, hiszen a pusztulás rideg realizmusával mindenki szembesül, ennél árnyalattal jobbat ígérni nem is olyan nehéz (?).
Minden művészt foglalkoztatnia kell ennek a témának. Szinte kötelező módon, nem térhet ki előle, egyszerűen megkerülhetetlen. Pillanatnyi álláspontom az, hogy tollal a kezünkben túl sok mindent megérteni nem fogunk a témáról, mint ahogy a nagy „elődöknek” sem sikerült, még azok, akik életművük nagy részét szentelték a témának, azok sem jutottak a kezdeti lépéseknél sokkal tovább. „Az ember lassan megérti a világot, aztán meghal.” (Márai S.: A gyertyák csonkig égnek). Miért? Azért, mert ebben a tárgyban valódi válaszok adására nincsen mód, ellenőrzésre, visszacsatolásra végképp nincs. Ez egy l’art pour l’art terület. Ugyanakkor a művész azért is művész olykor, hogy sajátosan, másként, egészen másként nézzen bizonyos dolgokra, és egészen másként lássa azokat. Így születnek aztán a pusztulást dicsőítő, ünneplő versek és munkák. Erről talán külön foglalkozom majd, elég csak például Baudelaire-t említenem.
Reményik Sándor : Mi mindíg búcsúzunk
Charles Baudelaire: A pusztulás
|
|
|
|
|
| Hozzászóló: mickey48 (Ideje: 03-21-2014 @ 09:54 am)
Comment: Érdekes, hogy én csak nagyon ritkán siettettem az időt - vagy talán már nem emlékszem rá - viszont mostanság, az utóbbi években egy nagy találmányt vezettem be az idő múlásának szabályozására. Nálam úgy múlik az idő, ahogyan nekem tetszik! Ha túl gyorsnak találom, egyszerűen eldöntöm oldalra a homokórát, és ennyi. :) Teruka - mindannyiunk életét írtad meg. Gratulálok rohanó, és ballagó emlékeidhez egyaránt. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: aranytk (Ideje: 03-21-2014 @ 12:58 pm)
Comment: Drága Terum! Az ötven felé erősen közeledvén, én is sokszor gondolok vissza és előre is - nagyon előre. Ha előbb lennénk bölcsek, talán sokak élete nem tűnne hiába való vergődésnek. Valamiért mégis így kaptuk ezt a csomagot, melynek miértjét még ma sem értem. Ha az élet értelmére gondolok, nem kapok választ magamtól. Hiábavaló küzdelmek, rohanás, zuhanás és talpra állás végtelen körforgása, balga várakozás egy jobb élet után. Az idő egyre gyorsabban telik, és egyformán fáj visszagondolni, vagy a jelent megélni, és a jövő bizonytalanságát is elfogadni. Nekem ez az egész élet-projekt nem jött be, de ettől még végig kell csinálni. Mindig azt mondom, Isten őrizz, hogy újra fiatal legyek, mert ezt még egyszer nem szeretném végig élni... de bevallom, ugyanakkor keserűség is van bennem, hogy lassan vége az egésznek, és akkor tényleg feltehetem a kérdést, hogy valóban csak ennyi volt...? Terum, annyira nehéz ez a szembesülés... Ölellek, szeretettel!!! |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Teru (Ideje: 03-21-2014 @ 10:34 pm)
Comment: Kedves András,
nagyon örülök hogy ezt a régi irásod megosztottad velem! Mennyire szebben tudtad megfogalmazni, mint én... Igen, sokszor érzi az ember azt, hogy ez a perc, amely most elmúlt, már soha többé nem lesz az enyém.
Viszont azt hiszem talán az a legnagyobb tragédia az életben, amikor az ember elér egy kitűzött célt. Mindig szegény anyámra gondolok, keményen dolgozott, szinte semmiből nevelt fel öt gyereket. Megelőzte a napkeltét minden reggel a kertben, kapált, nevelte a főzelékeket, krumplit, csakhogy tudjon valamit az asztalra tenni. Az volt a legnagyobb vágya hogy egy nap majd annyit aludjon amennyit csak akar és ne kelljen már csináli semmit. Végül is az öregség rákényszeritette erre. Az utolsó szava az volt, jaj, de szivesen szedném fel a hagymát...
Igen, úgy kellene felfogni az életet, ahogy Te elgondoltad. Adni ami van, elfogadni amit kapunk és megelégedni vele. Talán igy tudnánk értékelni a percet jelen időben, nem évtizedek multán...
Azért a pici kutyákat megtartottam volna:-)
Szeretettel, Teru |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Teru (Ideje: 03-21-2014 @ 10:40 pm)
Comment: Kedves Miki, majd szerzek egy homokórát én is:-)
Sajnos amikor fiatalabbak vagyunk, mindig van remény hogy majd egyszer job lesz, javulnak a dolgok, amig az ember eléri azt a pontot amikor tudja, innen már nem lehet visszafordulni. Ezt lenne jó ép ésszel felfogni tiz-éves korban...
Köszönöm hogy szóra méltattad.
Szeretettel, Teru |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Teru (Ideje: 03-21-2014 @ 10:44 pm)
Comment: Drága Katikám, hiszen épp az a sajnos, hogy elérjük azt a pontot amikor világosan látjuk, nem volt hiábavaló vergődés az élet. Ezen a ponton látja az ember a sok alkalmat amit elmulasztott, a sok kitárt kart, melyeket eltolt magától és a sok felesleges kacatot amit magához ölelt, mint életbevágóan fontos dolgokat. És akkor ébred rá igazán, hogy hátraarc már nincs... Én azt hiszem, Te azért mindig a rendes útra fog lépni még akkor is, ha léptenként megbotlasz.
Ölellek Katikám, a legnagyobb szeretettel, Teru |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 03-22-2014 @ 07:59 am)
Comment: Drága Teru! Míg fiatal az ember, az viszi előre,hogy úgy érzi, ideje elfogyhatatlan, végtelen. A célok hatalmasak, és elérhetőnek tünnek. Aztán egy fricska az, hogy folyamatosan gyorsul a haladási sebesség érzete, így az első húsz tart addig, mint a következő negyven. Talán azt kellene megtanítanunk a gyermekeinknek, unokáinknak, hgy minden pillanat lényeges, és amit elszalaszt, nem pótólható. De vallom, hogy minden kornak meg van a szépsége, és így hatvan felé közelítve már rezeg a léc, és lassan nem tudja az ember átlépni sem, de visszagondolva a jóra és rosszra is, azt kell mondanom, nagyon nagy kaland részesei lehetünk ha van módunk megöregedni. Szeretettel ölellek: Anna :)) |
|
|
|
|
| Hozzászóló: lambrozett (Ideje: 03-23-2014 @ 02:43 pm)
Comment: Drága Teru! Írásod magával ragadott, egyetértéssel konstatáltam, hogy sok mindent hasonlóan éltem/élek át. Ráadásul ismerős kijelentések szintén elhangzottak, melyek akár az én számból is kifordulhattak (talán megtörtént!) volna. Szerintem jövök még. Szeretettel. Éva |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Teru (Ideje: 03-23-2014 @ 10:20 pm)
Comment: Drága Annám, talán fején találtad a szöget. Igen, amikor fiatalok vagyunk még minden a végtelenségben vár rank, mit számit egy év, kettő, három... Csak amikor már közelebbről látjuk azt a végtelenséget, akkor ébredünk rá hogy nem fog örökké tartan. Fékeznénk az időt, de minél inkább próbáljuk annál gyorsabban szalad...
Nagyon szépen köszönöm hogy elolvastad és szóra méltattad.
Szeretettel, Teru |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Teru (Ideje: 03-23-2014 @ 10:23 pm)
Comment: Drága Éva, bizony ez mindannyiunkra érvényes. Elnézem a fiatalokat, egy lány képes nem beszélni a szüleihet egy hétig is mert "most az egyszer" nem engedték ki a fiúval, akiről tudva van hogy iszik, vagy lányozik vagy mit tudom én. Visszagondolva mi is hasonlóképpen gondolkodtunk valaha, cask a mai eszemmel az Istenért sem tudom miért volt az ilyen fontos akkor...
Nagyon szépen köszönöm hogy elolvastad.
Szeretettel, Teru |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Si (Ideje: 05-22-2014 @ 09:56 pm)
Comment: Terukám, most csöppentem ide és máris olyan, mintha egymás mellett ülnénk, mintha most mondanád. Tökéletesen értem és azt is tudom, hogy már hiába. Kicsit fáj a szívem érted, magamért, mindenkiért aki megszületik. Ölellek. |
|
|
|
|
|
