Mit lehet még a trianoni diktátumról elmondani, olyant, amivel nem esünk az állandó ismétlés csapdájába, amivel nem közhelyeket mantrázunk, amivel nem a kétségbeesést erősítjük és nem az indulatokat szítjuk?

Lassan egy évszázad, három-négy emberöltő, politikai rendszerek mélyrepülése, zuhanása, ismételt szárnypróbálgatása. Dédszülők, nagyszülők, szülők fel-felhasított emlékezete. Tudatlanság, mindentudás, tudathasadás és tudálékosság. Mi lett volna, mi lenne a helyes viszonyulás? Nehéz ehhez támpontot találni, én nem is tudok. Azon nem kellene összevesznünk nekünk magyaroknak, hogy az országunkra erőszakolt béke szégyen és gyalázat egész Európára nézve, viszont azt jó lenne végre belátnunk, hogy a szenvedély és túlfűtött nemzeti érzelmeink nem segítenek a megfelelő hozzáállás kialakításában. Elég csak példának felhozni a II. Bécsi döntést s annak következményeit a dél-erdélyi magyarság viszonylatában.

A fájdalomnál és a dühnél erősebb kell legyen a máért és a holnapért való tenni akarás vágya, igénye. Adott egy történelmi szituáció és sérelmekből, önkritika valamint jövőbe tekintés nélkül nem lehet építkezni. Tegyük rendbe a dolgainkat Magyarország határain belül és kívül is. Egymásért. Mert higgyék el a nemzeti közösségek rendkívül fontos keretei lesznek, maradnak a jövő Európájának. Dolgozzunk azért, hogy június 4-én elegendő legyen egy pillanatnyi megállás, egy gyertyagyújtás, egy rövid emlékezés. Ehhez a magyarságnak sokat kell verejtékezni. Erkölcs, bizalom, felelősség, tudás, nyitottság és közterhek viselése legyen amiről megismerszik a magyar. Az államhatárokon túl pedig területi és kulturális önrendelkezéssel felruházott közösségek legyenek, melyek osztoznak mindenben, ami csodálatossá teszi ezt a nemzetet, melyek hozzájárulnak ahhoz, hogy ez a nemzet csodálatos maradjon. Ennél tovább is lehet menni, lehet, de most nem megyek.

Rajtunk is múlik, de még mennyire, legyen ez a kilencvenötödik évforduló üzenete.