| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Alkalmasság (részlet) Ideje:: 07-25-2015 @ 06:35 am |
|
|
|
|
| (részlet az Alkalmasság című könyvből)
"Álltam ott, csöndben, nagyanyám halálos ágyánál és néztem azt az öregséget, azt a megfogyatkozást, azt az elmúlást. Láttam már olyat. Tudom, mikor találkoztunk legelőször. A halál és én. Tudom, mert még felnőtt létem egy-egy napján is árnyékot vetett rám az emléke. Váratlanul tört elő, semmihez sem köthető alkalmakkor, mint nyári égbolton a hirtelen jött villámok és viharfelhők hada. Kísértett nem egyszer, és próbáltam újragondolni azt, ami akkor gyerekként felfoghatatlan volt, mert anyám fájdalma mögött elvesztek a válaszok.
Kisiskolás voltam, amikor anyai dédapám meghalt, éppen olyan idős lehettem, mint a lányom most. Hosszú ideje nyomta már súlytalan, vézna teste az otthoni ágyat, rákos daganat emésztette erejét. Anyám gyakran járt a nagyszüleit látogatni és időnként minket is magával vitt. Nem szerettem oda menni, pedig gyermekkoromban attól nagyobb házat még nem láttam. Az U-alakú épület számomra kiismerhetetlen labirintus volt, baloldalról kamrák, tárolók, közepütt a régi, belakott ház, jobb szárnyon a többszintes, újonnan hozzáépített birodalom. Az udvarra délelőttönként besütött a Nap és az öreg, fekete puli a fal melletti aranyeső bokor tövében hűsölt. Nekem a titok volt. A fájdalom és a szomorúság háza.
- Adj egy puszit dédipapókának - mondta anyám, és én engedelmesen az ágyához léptem, óvatosan érintve ráncos bőrét, az összeaszott kötőszövetet.
Szinte féltem tőle, olyan öregnek és tehetetlennek tűnt ott az ágyon fekve, hogy alig mertem rápillantani. Titokban néztem őt, a faragott fa széken ülve, a szoba másik oldaláról, lopva csak, mintha valójában látni sem akarnám azt az öregséget, azt a megfogyatkozást, azt az elmúlást. Mégis, valami megmagyarázhatatlan erő rabul ejtette tekintetemet, akaratlan is folyton arra pillantottam. Emlékszem, az öregség volt mind közül a legriasztóbb. Talán mert azt még láttam, azt még érintettem, azt az elvékonyodott, pergamenszerű ráncos bőrt.
Bezáródott mögöttünk a nagykapu, kiléptünk a saját világunkba és egy ideig még szótlanul cipeltük a bánatot: anyám a magáét és én az övét, de nem tudtam mit kezdeni vele. A saját világunkban már nem beszéltünk róla, szavak nélkül mentünk dolgunkra, miközben kavarogtak bennem a kérdések, a feloldozatlanságok, a miértek és valami felszabadító megkönnyebbülés, hogy végre magunk mögött hagyhattuk azt az áporodott levegőjű szobát.
Nem emlékszem, hogyan és mikor mondták el, hogy dédipapóka meghalt. Annyira távoli, próbálom erősen visszaidézni azt a pillanatot de nem találom emlékeim között. Lehet, hogy meg sem történt. Lehet, hogy anyám az egyik napon kisírt szemekkel, magára erőltetett nyugalommal tért haza, és semmit sem kellett mondania, mert éreztük.
Nem kértem, hogy elmehessünk vele a temetésre, hallottam, amikor megbeszélték apámmal, nem nekünk való, ki tudja milyen rossz emlékeink vagy álmaink lesznek majd. Döntöttek. Öcsémet és engem leadtak a szomszédban, nélkülünk mentek el a temetésre. Nem értettem.
Anyám szomorú volt, de nem volt képes megosztani velünk, magában őrizte csöndes bánatát. Gyűlöletes, szavak nélküli rejtelemmé vált az elmúlás, szótlanságba burkolták előlem természetességét, nem mondták, hogy kikerülhetetlenül az élet része, hogy majd mindenkiért jönni fog, és az úgy van jól. Csak az a kísérteties érzés maradt az elmúlás nyomában: titkolnivaló, talán szégyenteljes dolog lehet.
Hűvös, őszi idők jártak, anyám barnaszínű, hosszú kabátjára fekete szalagot tűzött. Pecsétet. Nem szerettem vele menni sehová sem akkoriban, mintha a megbélyegzettek jelét hordtuk volna magunkon mi is: meglátogatott bennünket a kimondhatatlan. Talán akkortól cipeltem magammal a némaság, a bentragadó kérdések és a meg nem adott válaszok nyomasztó súlyát, és magam sem tudom mi oldotta fel bennem az őrjítően feszítő lüktetést: talán a látomások, talán a megtörténtek, talán az idő." |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 07-25-2015 @ 06:35 am
| Hozzászóló: pirospipacs (Ideje: 07-25-2015 @ 01:39 pm)
Comment: Szia Kriszta, hihetetlen erővel, és lendülettel írsz. Nem tudtam abbahagyni, pedig zavarta a szememet, hisz sűrűek a sorok (talán kicsit tördelhetted volna, persze csak a képernyőn olvasás könnyítése miatt, kivételesen). A téma örök, olyan, amit szinte mindannyian megéltünk, megélünk. Talán épp úgy, ahogy Te is tetted gyermekként, hasonlóképpen emlékszem vissza én is. Persze nem szeretek róla sem beszélni, sem írni. Mégis itt tudtál tartani. Hogy miért? Talán azért, mert vonzott a stílusod, és magaddal húztál. Gratulálok. pipacs |
|
|
|
|
| Hozzászóló: a_leb (Ideje: 07-27-2015 @ 03:46 pm)
Comment: Nagyon tetszett. Nem tudnék többet, jobbat írni róla, mint Pipacs, (beleértve a tördelést is), mert bennem is a megmagyarázhatatlan "itt-tartott" érzés van. ...még mindig :_). Örömmel olvastam, jó erejű írás. Ez a Te könyved?
aLéb |
|
|
|
|
| Hozzászóló: RidegKriszta (Ideje: 08-07-2015 @ 06:19 am)
Comment: Sziasztok! Köszönöm szépen a véleményeket, a biztató szavakat. :)
Itt találtok még néhány részletet.
https://www.facebook.com/pages/Rideg-Krisztina/1440508209598083?ref=hl |
|
|
|
|
|
