Talán kezdhetném Paulo Coelho gondolatával, aki az Alkimista c. könyvében egyfajta személyes történetről ír. Abban hisz, azt fejtegeti, hogy mindenkinek van egy személyes története (útja), melyet, ha megtalálunk, és azon haladunk, a világmindenség támogatását érezhetjük. Vagy – és ez nem mond ellent az előzőnek, sőt! – idézhetném a nagy orosz írót. Tolsztoj szerint az ember boldogságához két dolog szükséges. Az első, hinni az élet értelmében, a második, hogy meg kell találni azt. Csupa olyan gondolat, melyen órákig lehetne beszélgetni, avagy vitatkozni. Olyan dolgokról van szó, melyeket magunk is megtapasztalhatunk, amennyiben a világ megismeréséhez, megértéséhez megtettük az első lépést, önmagunk megismerését, elfogadását. Na, ez utóbbiban sokunknak beletörik a mondásbeli bicskája! Ugyanis a teremtő erő nagy előrelátással úgy intézte el egyszer, s mindenkorra a sorsunk, hogy világunkban mindennek létezik párja, ellentétje. Ez pedig – tegyük hozzá, hogy látszólag – nem segíti az Isten képmásait eligazodni ebben a csodálatos kavargásban, melyet életnek nevezünk.

Az egyén kizárólagos joga, hogy elhelyezze magát benne. Világunkban nincs egyenjogúság, csupán egyénjogúság! Neveltetésünk, társadalmi környezetünk, szociális hátterünk előnyeivel-hátrányaival, és – vallom – megszületésünk pillanatában megkapott csomagunkkal elindulunk az Úton. Iszonyú felfordulás van bennünk! Hitek és ellenhitek, tények és cáfolatok taposóaknái között próbálunk előrelépegetni. Vannak támogatóink, és vannak ellendrukkerek. Vannak jó jelzések, és becsapósak. Igazságot (bizonyságot) kell magunknak találnunk, hogy életünk utolsó percében se legyenek kétségeink Utunk értelméről! Hegel német filozófus és egyetemi tanár így fogalmaz egy helyen: „A valódi tragikum nem az igazság és az igazságtalanság, hanem az igazság és igazság közötti összeütközésben van. Ezt azonban nehéz elfogadni bárkinek is, aki csak egyetlen abszolút igazságot ismer, a magáét. Az ilyen ember sorsa a rettegés. A tévedéstől és a beismeréstől.” Ki ne ismerne ilyen embert a környezetében? Ki ne ismerné, az egyén személyiségének megsértéséig fennhangon vitázót? Ki ne ismerné a félelemtől cinikus mellébeszélést?

Mi dolgunk ebben a világban? Micsoda felvetés! Drámaírók, filmrendezők százai, filozófusok nemzedékei írták, gondolták, láttatták már saját szemszögükből mióta fajunk uralja (és megállíthatatlanul) pusztítja a Földet. „ A történelem arra tanít meg bennünket, hogy az emberiség semmit sem tanul a történelemből.” – ez szintén Hegel gondolata. Meglehet az emberiség kollektív sorsa a végső elpusztulás. De mi lesz addig? Hányan ismerik fel egyetlen nemes értelmét e káprázatnak (életnek), és lesz-e olyan erős a hangjuk, hogy körbeérje a bolygót, egy közös akarattá nemesítse a nyers és sokszínű ember-alapanyagot? Cselekedni jót, és szeretni. Jézusi? Demagóg? Én azt mondom, emberi! Aki ír, írjon, mert arra született, hogy az üzenetet átadja! Aki metszi a fát, ne csüggedjen, mert arra született, hogy szebb legyen a lélek! Aki gyógyít, soha ne fáradjon, mert ő arra született, hogy higgyünk! Aki fiatalon meghal, nyugodjon békében, mert ő arra született, hogy emlékeztessen minket! Nincs oktalan találkozás, hiábavaló élet! Csak egyszerűen: élet.