Ez a történet úgy hat éves koromba esett meg velem.

Édesanyám nagyon szigorú asszony volt.Nagyon ritkán engedett el valahova,és ha mégis megtette, rövid határidőt szabott a hazatérésemre.Mondjuk 10-15 percen belül otthon kellett lennem.

Eljött hozzánk Tünde barátnőm,ő is hat éves volt, s megkért, hogy menjünk el szánkózni,mivel már elég nagy hó esett.Akkoriban még nem járt ennyi autó és nagyon sok jó szánkó pálya volt.Anyám elengedett, s nemtudom mi okból, nem szabta meg az időt, hogy mikor menjünk haza.

Mi elindultunk beöltözve,melegen és húztuk a szánkót,ami nagyobb volt nálunk.Ahogy elkérkeztünk a hegyre,először csak magunk szánkóztunk,úgy este hat óra lehetett, decemberbe már ilyenkor sötétedett de a hó világított.

Majd késöbb egy fiú a hegy tetején síjelgetni kezdett,ő 18 éves lehetett.
Mi épp lecsúsztunk a hegy lábához,amikor észleltük őt a hegy tetején.

Barátnőm elkezdett kiabálni neki :-kis hülye! kis marha!

Magam sem tudom mért, de én is elkezdtem ugyanezeket kiabálni.

A fiú lehajolt,mi pedig csak kiabáltunk neki mindenféle csúnyaságokat.Észre sem vettük,hogy azért hajladozik,hogy jobban tudjon futni utánunk,lecsatolta a sítalpat a lábáról.

Amikor elkezdett futni felénk, a barátnőmmel usgyi,menekülésre fogtuk a dolgot, és mivel én egy kövérke kislány voltam, Tünde pedig vékony, jó mozgású volt és gyorsabb nálam, ezért ő húzta még a szánkót is.

A fiú és a köztünk lévő távolság egyre csökkent,de a Tünde és köztem lévő távolság is, az ő előnyére.

Hátrafordult Tünde,látta milyen nehezen szaladok,és megvárt,közölte hogy üljek a szánkóra,majd együtt menekülünk.

Én szót fogadtam neki és ráültem a szánkóra,Tünde pedig futva húzta azt.Kiabáltam neki:-gyorsabban,mert mindjárt utolér.

Még ki sem mondtam,már utol is ért minket,s mondanom sem kell, elcsattant egy-egy pofon a részéről,amit mi szenvedtünk el.

Ezek után nem volt kedvünk visszamenni szánkózni vele és gyorsan hazamentünk.

Anyukám legnagyobb csodálkozására, hogy mért jöttünk ilyen korán haza?- inkább nem mondtuk el neki,mert gyanítom,otthon kaptuk volna a másik felit.

Akkor el voltunk keseredve, de ha felnőtt korunkba eszünkbe jutott,mindig nagyot nevettünk az egészen.