✍️ „Üzenet a jövőnek” – ezt a címet adhatnám a következő csokornak, melyet pedagógusnap alkalmából állítottam össze három régebbi és tegnap született versemből.
Utazás az időben – hivatásom és hitvallásom a múlt, jelen, jövő tükrében.
Újra...
Újra megszületni minden hajnalon,
ha bús derűvel ébredek dalára;
dacos diákhadam mosolyra vár ma,
mert az iskolám is édes otthonom.
Számos éve hív a csengető, talán
a leghívebb dalcsokor, mit hallhatok,
s ha nem zúgna értem átkozott konok
vérvonal, tán sosem szólanék szaván.
Krétapor gyötör, de hű a gondolat,
mi őseim nyomán szabad szárnyon él,
s fáradó világra kétely nem marad,
minden perce tartogathat új esélyt;
amíg élhetek, még hallatom szavam.
Tanítanék mosolyt, álmokat, reményt.
2011. június 5.
Évnyitóm
Nyűtt ruhám magamra rántom, és a smink
nem érdekel; cipőm szorít, sebaj, ha
ünnepelni vágyom Őket, és hív ma
száz csodára tárt szemük, s jövőt kacsint.
Talál az ének, itt belül dorombol,
új ütemre jár a tettre kész tanár;
egy halk homályt az ész legyűr, ha már
a szomj tudást fakaszt a tegnapokból.
A fák tövén virágot ont a hajnal,
és kibontja szirmait ma sok diák;
ha álmokat vegyít a víg kacajjal,
ős hitem jövőt igéz; az iskolák
a holnapok honán silány talajba
nem merülnek el, ha több tanár kiált.
2011. szeptember 8.
Katedrács
Ne ünnepeljetek!
Szűk
a tanterem
két négyzetméteren,
keskeny mezsgye,
csak helyben topogok
börtönömbe zárva,
nincs gyerekzsivaj,
faltól falig tartott órák
katarzissal nem járnak,
a laptop piszkosul személytelen,
kopnak
a betűk a billentyűzeten,
a terhelés lassan amortizál
– bár alig szegi kedvem –,
elnyűhetetlen anyagból vagyok;
fiam épp füvet nyír,
én vacsorát főzök,
sütemény jár mellé,
bodzaszörp,
gondtalan csevej
és felhőtlen nevetés;
Montessori híres elszántsága
munkálkodik bennem,
pedagógus vérvonal,
szakmai alázat,
mégsem kerek a világ;
nagyapám a nemzet napszámosa volt,
én rabszolgaként húzom az igát,
ám a számítások szerint
minden a legnagyobb rendben,
bár csak a számítók
értik a képletet,
mert fejemben nem áll össze
a hivatás matematikai trendje,
naprakész táblázatokban
vergődik az igazság,
míg én emberi sorsokat látok,
orromnál tovább –
a gyerek nem statisztikai adat!,
nem darab-darab;
lelkesen hirdettem –
„tanítanék mosolyt, álmokat, reményt”,
ma
értetlenül,
megtépázott hittel,
füstös romok foglyaként
élem a láncra vert szabadságot,
hol a bizalom ismeretlen,
ám börtönbe zárni a szellemet
nem lehet,
szabadon szárnyal –
hát lesz még repülés,
hallik madárdal,
zsendül új tavasz,
és sok fecske csivitel nyarat;
addig
hajnali négy és öt között
muskátlis balkonom csendjén
mézes zöld teám gőzölög,
nyugat felé fordítom tekintetem,
mert
szűk a tanterem
két négyzetméteren.
Ne ünnepeljetek!
2020. június 7.
Üzenet a jövőnek
Elfáradtam.
Azt gondoltam,
hogy hitem megingathatatlan,
ám tévedtem –
miközben ujjaim közt morzsolódott az idő,
szilánkokra törte
a hallgatás.
Hogy visszakapjam Isten adta jussom,
kimondom,
amit magamba tuszkoltam annyi éven át.
A tanítás küldetés,
pedagógusnak lenni kiváltság,
és nincs oly hatalom,
mely felülírhatja ennek igazát.
Most
szorítást érzek mellkasomban,
fáj,
hogy összedőlni látszik, amit megálmodtam,
évtizedek során építettem
tégláról téglára,
de büszkén emelem fel a fejem,
mert kincsként őriztem,
ápoltam
nagyapám hagyatékát,
a hivatást,
és ez a vérvonal utódomban folytatódik.
Szükség van újult erőre,
felpezsdülésre,
érző, gondolkodó tanítókra,
akik elég bátrak valódi tanítónak lenni,
hogy meggyógyítsák
ezt a nagybeteg világot.
Repüljetek hát, ifjú Titánok,
növesszetek erős szárnyakat;
óvjátok,
ne engedjétek, hogy tövig nyessék,
mert
megcsonkolt szárnyakkal
nem emelkedhet magasba a lélek.
Ne feledjétek,
mindig első a gyermek,
belőlük épül a jövő,
melynek sorsa a ti kezetekben van!
Én elfáradtam, megpihenek.
Szeretném hinni,
hogy utam
nem volt hiábavaló.
2021. június 6.
Az élet szép – Vikidál Gyula
https://www.youtube.com/watch?v=DiaiajPjmLw
|
