Emlékszem, az életem első komoly útja. Két hetes külföldi út Németországba. Először voltam külföldön, és nagyon megörültem, mert az első idegen nyelv, amit el kezdtem tanulni a német. Már előre tervezgettem, mi, hogy fog történni; teli voltam izgalommal. Stuttgarttól nem messze, Untersteinbachban volt a szállás. De az egész út rosszul sült el. Kínszenvedés volt kivárni a végét.
A szegényes családi körülmények miatt már sajnáltam azt a narancslét vagy kólát megvenni. (Hisz gondolnom kellett arra, hogy édesanyám 150 forintért vasalt óránként; nekem meg azért összespórolták azt a 100 márkát az útra!) Inkább buborékos vizet vettem, az volt a legolcsóbb.
Miután kezdtek rosszra fordulni a dolgok, nem tudtam már másra gondolni, csak haza. Vágyódtam haza, a szüleim, testvéreim, és kedvesem után.
Édesanyám még indulás előtt mondta, hogy minden nap telefonáljak haza. Mindig estefele hívtam őt. Miután egyre rosszabbul éreztem magam, már előre sírtam, mikor nagyjából már tudtam, úgy 1 óra múlva fogok hazatelefonálni. Akkor meg végképp eltört a mécsesem, amikor hallottam felcsendülni jó anyám hangját a kagylón keresztül a világ egy másik részéről. Tudta, hogy valami baj van. Kérdezte, kérlelte, először nem akartam válaszolni, de aztán mégis szóra bírt. Kezdtem elmondani neki mindent, ő meg végighallgatott, és hallgatott...én meg csak mondtam a magamét, ecsetelve, belebonyolódva a jelentéktelen részletekbe, bár számomra nagyon is jelentősek voltak, mivel ezek alapján formálódtak azok az érzéseim, melyek akkor bennem feszengtek. És édesanyám megértett. Szinte átérezte a fájdalmamat...mai napig nehéz róla még írni is, nemhogy beszélni. Ilyenkor felidézve a múltat, érzem azt a bizonyos gombócot a torkomban ugyanúgy, mint akkor. Így visszagondolva úgy érzem, mintha ráerőltettem volna anyámra az én hisztisnek tűnő önsajnálatomat. Mert ez csak az! Csak az volt! De ő csak hallgatott, és bíztatott: már csak ennyi nap, már csak annyi nap...ki kell bírni.
Minden nap ugyanazon számon hívtam az otthoniakat. Egy külföldről ingyenes hazai szám, mivel mindent a hívást fogadó, nem pedig a hívó fizet. Anyuék "fizették" otthonról. Felhívtad ezt a számot, bejött egy hang (gondolom a telefonközpontban dolgozó személy vette fel), aztán elbeszélgetésre kértél valakit. Mondtad az illető nevét, a saját neved, a településnevet, és a telefonszámot. Az ott ülő személy pedig felhívja, és kapcsol.
Csak nyilvános telefonról lehetett hazaszólni, mivel mondanom sem kell, hogy mobilra nem tellett. Sajnos vagy nem sajnos (nekem nem sajnos, mert nagyon jól esett kiadni magamból mindent, és érezni, hogy hiába vagyok nagyon messze a szerettektől, mégis velem vannak) eléggé hosszúra sikeredtek ezek a 'beszélgetések' (vagyis monológok, mivel többnyire, sőt! mindig én beszéltem). Majdnem mindig eszembe jutottak az otthoni viszonyok. Én csak öntöm magamból a szót, közben otthon is biztos vannak ennél sokkal nagyobb problémák. Egy idő után állandóan a 'leendő' magas telefonszámla jutott eszembe. Anyunak is mondtam egyre gyakrabban, hogy most már abbahagyom, mert sok lesz a számla. Aztán volt olyan, hogy mintha valaki belecsodálkozott volna a telefonba egy nagy "oh"-val. Mintha valaki rajtunk kívül hallgatta volna a beszélgetést. Belepisszenés, egy érdekes hang...és nem anyu volt, megkérdeztem tőle...
De túléltem. Végre elérkezett a nagy nap! Indulok haza! Nehéz volt a búcsú, mert bár senkivel (mármint németek közül) nem barátkoztam össze, egyrészt, mert nem igazán tudtam akkor még németül, másrészt, mert nem igazán vagyok egy társasági ember; azért szép volt. Nagyon barátságosak a németek. Az meg, hogy épp a magyarokkal nem jöttem ki, eléggé elkeserített. Igazán el kezdtem gondolkozni, vajon mi lehet a hiba? Tényleg ennyire rossz vagyok emberként? Mi a hibám? Mi a rossz bennem? Valaki azt mondta nekem, ha már ezt kérdezzük magunktól, akkor már minden rossz. És te magad vagy a rossz. Az egész lényed. Akkor már nem a rosszat kell keresned magadban, hanem a jót. Egy gyöngyszemet...reményt(?!)...kincset...A lelkem egy háborgó tenger. Akkor tán azt kéne megkérdeznem magamtól, hogy mi a jó? Ezek szerint nincs jó bennem? Elgondolva ezt a kérdést, ez rettenetes...
A jó bennem...e óceán kis gyöngye...mire magamban meglelem, megértem...s következő tervem, hogy a mocsokból felemelkedem...már tán össze is törtem...
Elindult a busz. Ahogy hátunk mögött hagyva, távolodva a szállástól döcögtünk le a dombról, úgy éreztem, mintha kilométereket tettünk volna meg. Szárnyaltam hazafelé...
Aztán hazaértem.
Teltek a napok, hetek, hónapok...a telefonszámlának nyoma sem volt. Csak egy átlagos számla jött. Az akkor elmúlt 'átlagos hónap' átlagos telefonszámlája. Édesanyám azt mondta, biztos tovább tart a külföldi hívások elszámlázása. De később sem jött meg. Csak vártunk...s csak vártunk...
Azóta is csak várjuk, a németországi telefonszámlát... |
