Te jó ég! - kiáltottam fel magamban amúgy Gyurcsányosan (persze, ezt csak úgy mondom, valójában nem kiáltottam fel magamban amúgy Gyurcsányosan), amikor véletlenül rákattintottam a blogomra, hiszen még nekem itt van ez a történetecském, hogyan is felejtkezhettem el róla, és hogy-hogy nem írta magát tovább, mintegy automatice!? Na persze annyi mindenre kell figyelemmel lennem az utóbbi időkben, például erre az eminens őszre, a falevelek csendes hullására, ahogyan a fák, ezek az arany-Buddhák levedlik arany-lemezkéiket, ahogyan gömb-lombjuk levetül a földre kétdimenziós, szabályos levélszőnyeg-körbe, na meg a libegő-lebegő ökörnyál uszályokra, a muslicaraj őrületére a híd alatt, a patak vastag, tiszta vízén úszó falevelekre, melyek olyanok, mint a lélekben elúszó szavak, a lányra, aki ott ült a görög kávézó teraszán magában, és arra gondolt, hogy jutott a májusi kettesben- édes-cappucinótól idáig, az egyedül-keserű-kávéig.
Szóval ilyesmire kell minduntalan tekintettel lennem, nem beszélve a jógázni akaró, meg nem is akaró lányokra, közben az ország pulzusán is kell tartanom a kezem, érdekel is valakit, hogy közben egy lány a távoli múltban, egy Elona nevű, fekszik az ágyamon, és sírni készül? Leírni, hogy hogyan (sírt), azt persze könnyű, de miért, ez itt a kérdés. Tudta-e az a tizenkilenc éves fiú, tudhatta-e egyáltalán, miért sír az ágyán az a lány? Bizton mondhatom, nem tudhatta. De most már igen is tudja! Megmondjam miért? Meg? Na jó. Csak úgy! Mert éppen ahhoz volt kedve. De nem is volt az igazi sírás, csak amolyan könnyezés. Persze lehet, hogy belülről zokogás volt, de kívülről csak könnyezés. Vagy belülről nevetés volt, ami kívülről könnyezés. A nők szoktak ilyeneket. Mindenesetre adva volt: A: a Die Wurzel des Lebens helye a falon, B.: Elona emlékezete a Wurzelről, C: egy csokoládés csók (váratlan) D: telihold. Ez utóbbi lényeges, e nélkül nem megy a könnyezés. De még előbb: nézem Elona szemét, főleg a fehérét, a hajszálereket, ezt a rózsaszín szárnyú pelikánrajt, ahogy feltúrják-kanalazzák a szem vizét, pálcika lábaik egybefonódnak, egyre vastagabb erekbe futnak, körbe a szemgolyón, a belsejükben a vörös és fehér vérsejtek száguldását, a sejtekben a hemin molekulákat, a molekulákban a vasatomokat, a vasatomokban a vasmagot, amely piros, és úgy reszket-remeg, mint egy síró csecsemő ökölbe szorított keze… De felrebben a pelikán csapat, elhomályosul, ahogy ködpára, vízlencse homályosítja el a tavat. Elona és a könnycsatorna műve ez. Gyorsan vissza az erekbe, fel az agyba, hátha ott megtudok valamit, elvégre ott születnek a gondolatok, a gondolatok pedig az érzelmek bölcsője vala. Persze, semmi, csak nagy zaj, sercegés, kattogás, ropogás, elektronok íve ide-oda, káosz, büdös, el innen.
Kérdezem tőle: Warum? Vagyis, hogy mért sírsz? Nur, mondja. Ja, az más. Ha csak, akkor csak. A csak ellen nincs gyógyszer. De ebben tévedtem, mert nemsokára bejött Ingrid és H. Laci a szobába jó sok piával a kezükben, és rettenetes vedelésbe kezdtünk. Ettől Elona igencsak felvidult, meg mi is mindannyian. Annyira-annyira, hogy nemsokára felvetődött a gruppi (gruppen-szex) lehetősége. Ennek az esélye különben már a vonaton benne volt a levegőben, a du-du dummnál, mert Ingrid, észrevettem, már ott furcsán nézett rám. Elona meg furcsán H. Lacira. Valami öl-ülés-csere is volt, ha jól emlékszem. De most aztán komolyan. De az emeletes vaságyak áthúzták a számításainkat. Túl nehezek, ne kínlódjunk velük, mármint az összetologatásukkal. Inkább legyen sima párcsere! Jó legyen. Én át Ingridhez, H. Laci Elonára. Egy kis smárolás után, hipp-hopp már benne is vagyok a leányzóba. Jó szoros. Sőt, túl szoros. Hát nem olyan, mint Elonáé! Persze, jó azért, de közben fél szemmel átpislantok hozzájuk, mit művelnek. Ó, istenem, a szerelmem épp most veszi a szájába H. Lacit. Egyébként, tudtam Elona ezen szokásáról, minden új pasit rögtön megkóstol kapásból. Na, mindegy, nézzük Ingridet. De mi ez? Egyre lankadok, puhulok, kiesek. Csak fekszünk egymás mellett, egy percig csak nézzük együtt, ahogy azok ott kevernek, végül Ingrid suttogva megkérdezi: Paul, nicht egal? Ja, mondom neki, nicht egal. Ekkor már Elonáék is kész vannak, Ingrid mondja neki: Elona, Paul gesagt, nicht egal. Elona kérdezi tőlem: Nicht egal? Igen, mondom neki: nicht.
Egy percnyi mozdulatlan csend. Csak egy légy dönög valahol, majd mindketten kimennek a fürdőszobába.