Egy „teaházi” beszélgetés során felvetődött bennem, hogy talán mégis csak meg kellene mutatnom azokat a verseket is, amelyekkel nem vagyok megelégedve. Kicsit olyanok ők, mint a rossz gyerek, akivel nem szívesen büszkélkedik a szülő, de azért nem tagadhatom meg őket, hisz bennem fogalmazódtak meg.
És bár hiúság is van a világon, vállalom, hogy önmagam nyújtom a babérkoszorúm megtépázásra.
Hát íme, a fiókban lapuló írásaim, az eddig nem publikált versek:

Bosszú

A szikla aljáról felmásztam,
Arcom könnyel áztattam.
Köveken horzsoltam kezem,
Vérzett bokám, térdem.

De most végre fent vagyok,
és lelököm, aki a mélybe taszított.

Érzéki képzelgés

Meztelen akarok
feküdni hanyatt,
ölelő karoddal
a tarkóm alatt.

Pillám alól nézni,
ahogy simogatsz,
az ujjad hegyével
nekem írogatsz.

Hasam bőrén üzensz,
testem válaszol.
Kár, hogy csak árnyékod,
akit átkarol.

Érzéki képzelgés
voltál csak – tudom.
Becsukom a szemem és
tovább álmodom.

Elégedetlenül

Fázni akarok a fizetett nyárban!
Idegőrlő a békés nyugalom.
Ez nem élet, ez szánalmas unalom.

Nem kell a nap, a hegyek és a tenger!
A ködös őszi Alföldet akarom!
az az igazi bús, magyar hatalom.

Színes levelek a ciprusok helyett,
Az otthon-illatú zizegő avar
Lelkemben alvó érzéseket kavar.

Utánam jött a hiányod ide is,
Velem mozdul, él – már belém költözött,
Idegen lett minden az olajfák között.

Ezért vagyok most is elégedetlen -
Talán nélküled nem teljes az Élet,
De ezt még magamnak bevallani félek.

Kivert kutya

Hónapok óta kóborlok éhesen,
Rám se ismernél talán még te sem.
Változtál! – int az útszéli pocsolya.
Hova lett a tócsa megszokott mosolya?

Csapzottan futok át hetedhét határon,
Emléked lábnyomát nagyon mélyre ásom.
Néha elém hull egy-két odavetett falat,
De – habzsoljon a korcs! – tőlem érintetlen marad.

A kapualj menedék, ha siet a sok láb.
Vajon lesz olyan, aki miattam megáll,
aki simító kezét majd felém nyújtja,
akinek jó leszek én is… a kivert kutya?