| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Juszti néni emlékei Ideje:: 01-11-2004 @ 09:10 am |
|
|
|
|
Honnan is jöttem én? Valahonnan a polgárság legalsó rétegéből, létért küzdő, bizonytalan kistisztviselők és bohém, semmit el nem érő művészek világának határáról.
Már a nevem is milyen idétlen! Harangozó Jusztitia, Kornélia Adolphina! Ezt is csak akkor tudtam meg, mikor beírattak az iskolába. Anyám százszor is elmondatta velem, hogy bele ne süljek, ha megkérdezik. Addig csak Juszti voltam, máig így szeretem legjobban.
Volt énnékem keresztanyám és keresztapám is. Egyik csóróbb mint a másik. Nem is kaptam tőlük soha semmit. Megegyeztek a szüleimmel, ha nekik lenne gyerekük, majd az se kap semmit. Engem nem kérdezett senki, hiszen még úgyis csak óbégatni tudtam.
Jusztitia egy apáca nagynéném tiszteletére lettem. Kornélia volt a keresztanyám, Dolfi, vagyis Adolfó de Zonca a keresztapám. Szüleim fiút vártak és ha teljesül a vágyuk, akkor most lehet, hogy Adolf vagyok. Vagy talán Adolf Juszticiusz Kornél.
Gyerekkorom szürke és eseménytelen volt. A drámáknak csak névtelen statisztája voltam, még inkább értetlen közönsége, aki csak a függönyök legördülése után fogja fel a történések valódi értelmét.
Ne ijedj meg! Nem fogom a családi titkok teljes bugyrát ideborítani, csak annyit, amennyi a szívemet nyomja.
Karácsony előtt egy héttel születtem, amit anyám úgy kommentált, hogy engem a Jézuska hozott, aminek gyakorlati következménye az lett, hogy a születésnapi köszöntést, ajándékokat minden évben megspórolta a család azzal a jelszóval, hogy úgyis jön a karácsony. Majd akkor, egyben ezt is megkapod…
Apám úgy nyilatkozott a születésemről, hogy fogalma sincs, hogyan történhetett, de egész életében büszke volt rám és a gyanú árnyéka sem merült fel benne, hogy esetleg nem ő az apám.
Én is csak mostanában kezdtem el ezen gondolkodni... Igaz, sikertelenül. Más apát nem tudtam felfedezni magamnak anyám környezetében
Tény, hogy egy eleve halálraítélt házasság tizenharmadik évében láttam meg a napvilágot. Sem ítéletet, sem felmentést keresni nem feladatom.
Életem legkorábbi eseményeiről, csak anyám és apám elbeszéléseiből tudok.
Ilyen például az, hogy totyogós koromban belekapaszkodtam a vizesvödörbe, de nem döntöttem fel, hanem fejest beleestem. A szélére akasztott vízmerő kanál felsértette a szemöldökömet. Annyira vérzett, hogy azt hitték kifolyt a szemem is, mert hirtelen azt is elborította a vér. Máig is megvan a forradás nyoma, de csak az veszi észre, aki tud róla. Erről az eseményről mindenki máshogyan beszél.
Apám szerint: Ő lement újságot venni a sarki bódéba. Anyám volt velem, de ő a tükör előtt púderozta magát, ahelyett, hogy vigyázott volna rám.
Anyám úgy meséli, hogy vízér ment a közkútra és apámra bízott, aki úgy elmerült az újságjába, hogy csak a nagy sivalkodásomra figyelt fel. Jó, hogy bele nem fulladtam a vödör vízbe.
Így van ez mindennel . Csupa ellentmondás az életem kezdete.
Azt is kétféleképpen hallottam, hogyan kerültem Pestre.
Egy éjszakába nyúló kártyacsata során apám szinte már kifosztotta ellenfeleit, amikor anyám elkezdett apró, szándékos melléfogásokat csinálni, hogy enyhítse a két vendég veszteségét.
Apám a partik szünetében velem büszkélkedett, dobált, gügyögött.
A játék véget ért. Apám a várt nyereségben csalódva, letett az
ágyra és cigarettát keresett. Anyám kabátba bujt, hogy bemenjen a városba vásárolni.
– Vidd magaddal a gyereket-szolt rá apám.
– Nem így volt! Az ágyra dobott és azt mondta: vidd magaddal a dögödet...
Ki tudja az igazságot? Talán egy félrehallás volt...amit a régóta érlelődő szándék sugallt...
Anyám rám adta a kis piros télikabátot, karjára vett... elindult... és soha többé nem ment vissza apámhoz. Alig múltam másfél éves.
Saját emlékeim sokáig csak jóval későbbi időből voltak. Aztán évtizedekkel később egy szerencsétlen, vagy inkább szerencsés esemény régi képeket borított elém.
Autóbaleset. Én okoztam. Megúsztam egy agyrázkódással. És akkor megnyílt előttem a múltnak egy csöppnyi darabja.
Egy pici, sötét helyiség. A hokedlin egy teknő. Egy sötét alak hajol fölé.
Én az ajtón kívül egy napsütötte fal előtt ülök egy kis sámlin. Fehér kötény van rajtam, világoskék szegéllyel. Határozottan tudom, hogy én vagyok ott. A sötét alak kijön és kezembe nyom egy szelet zsíros kenyeret. Alig tudom fogni, mert pici a kezem a karéjhoz képest. Az első harapás után ráejtem a kötényemre. Sírok. Nem a kenyér, hanem a kötény miatt. Az árnyék leveszi rólam a kötényt és beteszi a teknőbe. Ennyi.
Elmeséltem anyámnak ezt az éber álmot. Szerinte ez még az utazás előtt lehetett. A hely leírása, minden erre utal. Abban a házban mosott utoljára teknőben, ahol apámmal lakott. Erre a kis történetre ő nem emlékszik, csak arra, hogy volt egy kis fehér kötényem, amit apró kék kacsák sora szegélyezett. Igen ! Ilyen az a kötény amit magam előtt látok.
Egész életemben szinte kétségbeesetten sirattam minden bepiszkolt, tönkretett, eltört tárgyat… talán mindegyikben azt éreztem, hogy leveszik rólam a gyönyörű kötényt.
A másik kép szintén sötét. Valaki a karjában tart. Szinte érzem a hely jellegzetes szagát. Dübörgés. Fények hasítanak bele az éjszakába. Egy hatalmas fekete tűzokádó szörnyeteg rohan az épület elé és én ordítva, kapálódzva tiltakozom, hogy oda menjünk, de felvisz a lépcsőn… anyám?
Ez a pécsi vasútállomáson történt. Ráismerek. Akkor hagyta el anyám apámat. Így indultunk vonattal Budapest felé.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 12-29-2007 @ 10:01 pm
|
