Tegnap este volt a munkahelyemen az óévbúcsúztató. Mivel Budapesten van a központunk, ilyenkor onnan is érkeznek kollégák (legalább időnként találkozunk).

Fáradt és nyűgös vagyok már napok óta. Semmi kedvem nem volt az egészhez, de úgy gondoltam egy kicsi az estéből, – na jó! – esetleg még a vacsora megéri nekem, hogy másnap (azaz ma) ne kelljen dolgozni mennem – rám fér a pihenés.

Ilyen hangulatban érkeztem a helyszínre, az intézményünk vendégházába (olyan szállóféle, ahol üzemi konyhát is üzemeltetünk).
A két épület 2 percnyi távolságra van egymástól. A buli az étterem feletti, intézményünk legnagyobb termében készülődött az estére. Azért még találtunk üres asztalt, sőt kettőt, amit gyorsan össze is toltunk, hogy senkinek ne kelljen kiszorulnia kis csapatunkból. Bár én ilyenkor vándorlok az asztalok között, hisz minden osztályon vannak néhányan, akikkel szívesen beszélgetek.
Most ehhez sem volt kedvem. S csak ültem ott az asztal sarkán, és szerettem volna, ha minél hamarabb megvan az a főigazgatói ünnepi köszöntő, s mehessek vissza az irodámba, hisz ott még a gépet sem volt időm kikapcsolni.

Közben szinte megtelt a terem, de a főigazgató, s a vele utazók még sehol nem voltak – bizonyára útközben elakadtak.
Az asztalokra kitett pogácsákat majszolgatva a társaság hangulata hullámokban jutott el hozzám egy-egy hangosabb kérdés, harsány kacagás hangjaival.

Én egyre inkább belesüllyedtem mélységes hangulatomba.

Az este még el sem kezdődött...