aztán nagyot koppan az ablaküvegen, és bódultan hanyatlik le a párkányra. nem érti mi történhetett. megpróbálja újra, az eredmény ugyanaz. elötte a világ, amit ismer. a pletykás almafa csevegő levelei, felette a nagy kékség, rajta a másnapos felhők, mint összedobált ágynemű cafatok, s körülötte a minden idegszálában érzett zúgó élet. újra nekiveti magát, újra koppan, újra vissza esik. ő csak a fát látja, az eget, a zúgást, és oda akar jutni, amiről tudja hogy létezik, amitől ő is létezik. de útját állja valami, amiről nem tudja hogy létezik, azt se, hogy üvegnek hívják. nem tartozik a világba ahonnan jött. elötte a fa, az ég, és a kétségbe esett vágy, hogy menni kell, virágról virágra, menni kell, értsék meg hogy menni kell. de az üveg hajhatatlan. s a darázs kétségbe esetten fel, a keretig, majd vissza esik, majd megint fel, és megint vissza. micsoda harc ez közben. miscoda kétségbe esett küzdelem az ismeretlennel, a lehetetlennel, amit érzékei fel nem foghatnak, amivel darázsagya nem tud mit kezdeni. csak fel, az üveg mentén, fejét az ablaktáblába verve, majd bódultan le, majd fel, majd vissza.

pedig az ablak nyitva áll. csak meg kellene találnia rajta a rést. a jobb felső szárny nyitva van, hiszen azon jött ő is. de ő pont a bal szárnyon próbálkozik. aztán egyszer, véletlenül, megnyílíik a csoda, megtalálja a tátongó rést, és beleveti magát a szabadba. hívják, és ő rohan, a virágok, az almafa, az ég, és az élet.

nem tudja mi történt. mint ahogy nem fogja tudni akkor sem, amikor egyszer, talán, véletelnül, megint útját állja az, ami az ő tudása szerint nem létezhet. a dolog, a lehetetlen, a megküzdhetetlen akadály, amit mi csak úgy hívunk: egy nyitott ablak.