Halogén Micike egy átlagos lakóként tűnt fel ezeddig. Gyereket nevelt, vásárolt, tologatta a picit... Aztán Halogén Micike jelentkezett a helyi lapnál. Ők szívesen vették, hogy tudósít. Persze a helyi jegyző nem volt úgy elragadtatva a dolgotól, talán azt hitte, ő az egyetlen értelmiségi a faluban, akinek dipllomája van, vagy a székét féltette... De rájött, nincs kitől. Hiszen Halogén Micike csak Halogén Micike marad, ha nem engedik a úsos fazékhoz, nem kell, ő csak jót akar. A falunak főleg.

Meghátrált. Akkor tört ki Halogén Micikéből Nefertitit, aki maga hajtotta a kocsit. És tarolt, kapcsolatot épített, más színben tűnt fel. Ismerték. Máshogyan ismerték. A verseit. A sikereit. Lettek csodálói, lettek irigyei.

Az ünnepség után aztán Nefertiti összeszedte a színpadon hancúrozó csemetéjét és visszavedlett Halogén Micikévé. Az úton a "kocsonyás bácsikról" beszélgettek, akik olyan sok pálinkát isznak, hogy alig tudnak hazamenni. Jött is egy mögöttük. Megelőzte őket. Hogy mit hallott, fogott, nem tudni. A gyermek viszont boldog volt. Minden lépésnél világított a cipóje. Zölden, vörösen villogott a tervbe vett aszfaltozású hosszú úton. Hazaértek. Halogén Micike lefektette a gyerekeket, vacsorát adott a férjánek és csöndben volt. Nagyon. Várta a mozdulatot.

Este, az ágyban, négy fal között. A beszélgetésnek nem lett volna sok értelme. Fejfájás nélül ébredt, és remélte, lesz még ilyen napja.