Ez már a Vég. - gondoltam akkor, ott, abban a büdös térségben. Vagy nem is gondoltam, hanem most gondolom, hogy akkor azt gondoltam? Mindegy. Lényeg, hogy nagyon le voltam lombozódva. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy kell úgy igazán lelombozódni. Ezt csak később tudtam meg, Caulfield-től. (Most hirtelen eszembe jutott Salinger hősének a neve, a zabhegyező.) Csak azt éreztem, hogy el vagyok veszve. Dehogy is gondoltam akkor, amit Ajar is írt csodálatos regénye elé, címül, hogy: Előttem az Élet. Persze, azt se olvastam még akkor, mivelhogy még le sem volt írva. Előttem az élet. Most meg mögöttem. Közben: - semmi. Na jó, azért csak volt valami, ilyen-olyan ez meg az. De mi az Elonához képest! Holdárnyék! Mint ahogy előtte is, mintha holdárnyékok közt éltem volna. Holdárnyékot vetett az ágyam, apám, anyám, barátaim, az iskola, minden holdárnyékba mosódott szét, de jött Elona, mint a Nap, napsugárzás, napsugár lánya, meg efféle lírai baromságok. Nekem Ő volt a minden. De ki voltam Én neki? Egy senki. Röpke epizód az életében. Talán már el is felejtett mindent. Engem, a nevem, a Ligát, a Park hotelt, a trippert; mindent. Talán nem is gondolja, hogy gondolok rá. Hogy ennyiszer leírom a nevét. Hogy így beleégett a lelkembe az emléke. Mint fényt kapott ezüstszemcsék az emlékezősejtek, és kimosódnak az idő hívójában, egy fényképet, egy képet: Elona áll ott az ablakban, hátulról látom, meztelen, az átlagnál egy kicsit nagyobb, de gusztusos fenekét kicsit megemeli, kint a drezdai májusi este, egy funkciótlan görögtűz, testét, kék, zöld, piros színezi...
Az ördögbe! Már megint a lírába süllyedezem...
Na mindegy. Vissza a térre. Akkor, ott elhatároztam: itt hagyom ezt a tetű endékát, Drezdástul, Zwingerestül, visszafelé folyó Elbástul, Ligástul és Park-Hotelestül, szerelem-stassi-ügynököstül, tripperestül. El innen, el! Messzire, messze földre. Hiszen előttem az Élet!
Mondjam? Persze nem mentem sehova.
Utóirat: Most pedig elmondom, mint egyes filmek végén szokás, hogy szereplőimmel mi lett; sorsuk, hogy alakult, de nagyon vázlatosan:
Ingrid: talán már nagymama Drezdában, vagy másutt, kit érdekel.
Elona: lásd, mint Ingridnél, plusz nem gondol soha Paulra.
H. Laci: nyaranta minden nap látom, kioszkom előtt biciklizik el; csak egy közönséges, 12 cm széles aljú nadrág van rajta, nem köszön, meg se ismer, nesze neked vértestvérség!
P. Attila: ő meghalt. Felakasztotta magát pár éve, egy garázsban.
Ki maradt ki még? Ja, az a meisseni lány. Ő is már a nyugdíj előtt áll. Egész életében a meisseni porcelán manufaktúrában dolgozott. Van egy harminckét éves fia, akinek csak ő tudja ki az apja. S míg festegeti a porcelánra a híres kalligráfiákat, gyakran gondol a fia apjára. És elábrándozik. Mert neki Ő nem volt egy múló epizód az életében. Mert Őt nem felejti el soha. Mert Őneki Ő volt az Első.
VÉGE
|
