Jó lenne kicsit lenyugodni. Olyan hangulatváltozásaim vannak, hogy magam is meglepődök...
Itt van/volt ez a két hét szabadság - 2005. január 3-ig tart -, amitől nagyon féltem!
Amíg dolgoztam, tudtam, hogy nagy baj nem lehet. A munkaidőm 7-kor kezdődik, de én már 6-ra beértem minden nap... Egyszerűen nem tudtam éjszakánként aludni. Bent szinte kivétel nélkül pasik vesznek körül. Mehettem volna az üzem másik részébe is dolgozni, ott 90 %-ban nők vannak, de nem mentem. Jobb ellenkező neműekkel dolgozni, úgy gondolom. A "fiúk" humorosak, barátságosak, mindíg van egy kedves szavuk... ( nem mondom, hogy a nők közt nincsenek ilyenek, de nekem más a tapasztalatom )
Szóval a munkám. Szeretem amit csinálok! Egyrészt nagy figyelmet igényel, így leköti az időmet; másrészt tényleg szívesen csinálom. Sokszor érzem azt, hogy ez az egyetlen pozitív dolog az életemben.
Az utóbbi időben volt egy hobbim - Szlovákiába jártam át tippmixelni -, tudom, nem egy nőies időtöltés :) Ebben is a kihívást kerestem, nyertem x ft-ot rajta, de valahogy ellaposodott az egész. Vagy lehet, hogy csak én únok meg mindent idő előtt?
Szóval itt ez a két hét... Iszonyú! Más örül, ha nem kell dolgoznia s kap 2 hét szabadságot, én meg nem tudok (vagy nem akarok?) mit kezdeni a hirtelen jött idővel.
Nagyon szeretem a karácsonyt, minden évben hónapokkal előtte kezdtem készülődni rá. Idén volt az első olyan ünnep, ami nem érintett meg igazán. Pedig csodálatos ünnep.
Tudom, hogy minden hozzáállás kérdése, s azt is, hogy csak magamon tudok/tudnék segíteni. De nincs erőm. Kettősség lakozik bennem. Vagyok ÉN, a 26 éves munkájában sikeres, anyagilag is elismert nő, aki tudja élvezni az életet, szeret utazgatni, mindene a zene, kedveli a finom koktélokat... és vagyok ÉN, aki éjszakákon át nem tud aludni, aki siratja az elveszett szerelmet, aki boldogtalannak érzi magát, aki legszívesebben összekuporodva bújna el egy sarokba, aki elveszítette a reményt s aki most is a könnyeivel küszködve írja ezeket a sorokat...
Túl nagy a szakadék a két énem között. Nem vagyok pszichológus, nem tudom, hogy ez mennyire egészséges vagy ez már valami lelki károsodás?
Mindenkinek vannak nehéz időszakai, ez tény. S mindenki másképp éli túl. Nekem most nehezen megy minden. Túl nehéznek érzem.
Félreértés ne essék! Én nem sajnáltatni akarom magam ezekkel a sorokkal. Tulajdonképpen miért is írok most? Ez egy önvallomás. Talán ha holnap visszaolvasom, többet tudok meg magamról.
Elolvasok itt az oldalon nagyon sok verset és hozzászólást, próbálok erőt meríteni belőle, mert sokan vagyunk itt, sokféleképpen gondolkozunk, sokmindent látunk. Lehet, hogy ti vagytok a gyógyszereim? Igazság szerint a közvetlen környezetemben is vannak olyan emberek, akiktől támogatást kaphatnék, de nem közeledek feléjük. Most minden mindegy.
Lehet, hogy sokan csak legyintenek rám, miért van világfájdalmam egy "kis" bánat miatt (vagyis több miatt), amikor a világ más részén 100000 ember hal meg értelmetlenül és több millióan éheznek... De hát mit tegyek, ha én itt vagyok, itt élek és nekem EZ fáj?
Lehet valamit valamikor nagyon elrontottam?! |
