Ilyen nagyon sok minden, mint az előző év utolsó előtti napján, már régen történt velem egy délután alatt!

Meglátogattak a barátaim. Nagyon ritkán találkozunk, pedig a férjjel egy munkahelyen dolgozom – ő egy emelettel lejjebb (vele azért időnként összefutok :) ). Örömömre, jött az egész család, sőt a nagyobb fiú már a barátnőjével. (Azt csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy még nem olyan régen volt, amikor mesekönyvből meséltem nekik... hihh! Hogy fut az idő fölöttü(n)k!!!).
Az egész aznapi örömeső akkor kezdődött, amikor ajándékokat cseréltünk. Az Antológia láttán, talán csak a nagybátyám volt, aki még tőlük is jobban örült!
Egyből meg is találták a versemet, s a barátnőmet noszogatták, de ő nem vállalta a felolvasását. Aztán addig nyaggattak, míg végül (a szemüveg szárát először a szemembe próbálva bedugni) én megtettem, a szememet a könyvbe merítve, hogy ezzel hűtsem lámpalázamat – nem vagyok én előadótípus... ;) ...csak kicsit kíváncsi. Ezért időnként (a vers vége felé), mégiscsak felnéztem a „ha én nem látom őket, ők sem látnak engem” gyerekkorból megmaradt elbújási módszert alkalmazva. Viszont a rám tapadó tekintetüktől teljesen zavarba is jöttem. A tetszési index ott csillogott a szemükben (pedig könyveiknek, szinte fele verseskötet). Ezt az érzést nem is tudtam azonnal feldolgozni…

Hetek óta itt várakozott az asztalomon egy kölcsönkapott mikrofon, de mivel nem értek a számítógéphez, még egyszerűnek mondott dolgokat sem merek rajta változtatni. A kisebb fiú – Dóka (lassan már ő is Domonkos lesz) megoldotta a problémámat, kipróbálva az új szerzeményt saját hangjával.

Rövid ideig voltak, a pótlásként sütött sütemény nem is lett készen, csak amikor már ők elporoszkáltak – magamra hagyva tőlük kapott örömeimmel.

Természetesen a mikrofon szinte azonnal kipróbáltam. Először nem sikerült valami fényesen a felvétel, ráadásul még valami programokat is le kellett töltenem (pfff! – teljesen robbanáskész állapotba hozva a fejemet az ügyetlenségem miatt), de végül sikeresen felvettem egy verset, s elküldtem meghallgatásra – többeknek tetszett (remélem, nem udvariasságból!).

Lehet, hogy nemsokára meghallhatjátok a hangomat itt a fullon, amivel még többet elárulok majd a lelkemből. Mert szerintem:

A szem a lélek tükre,
a hang viszont dallama.
Amit ki nem vallana
- szeme villanása,
teste mozdulása -
azt elárulja hangja.

Az már nem a nap történése volt, hogy néhány embernek megpróbáltam saját hangon elmondott újévi üdvözlettel kedveskedni, s a visszajelzések között a legszívmelengetőbb a lassan 85 éves nagynénémé és családjáé volt (hozzájuk ugyanis karácsonyozni készültem, de kellemetlen anyagiatlanságok megakadályoztak ebben).

Örömöt okozni jó... de részesülni benne – az is csodás dolog!