Még mindig a cunami. Ezekben a napokban nehéz úgy kinyitni rádiót, televíziót, hogy valamelyik csatornán éppen ne arról beszélnének, ami Ázsiában történt.
Ennek a nagy publicitásnak meg is van az eredménye, hiszen szinte napok alatt dollár milliárdok gyűltek össze a segélyezésre. Azonban ez a nagy felbuzdulás kérdéseket is felvet.
Engem már napok óta foglalkoztat, hogy vajon akkor is olyan bőkezű volna e a világ gazdagabbik része, ha ez a katasztrófa nem egy ilyen frekventált helyen történik, amit azelőtt a földi paradicsomként emlegettek, és ahol milliók nyaraltak ezekből az országokból? Sőt, az áldozatok közül rengetegen ezeknek az országoknak a polgárai közül kerülnek ki. Az pedig pszichológiailag is bizonyíték, hogy könnyebben állunk egy ügy mellé, ha minket is érint.
Engem azonban nem hagy nyugodni egy gondolat: ha ez a katasztrófa történetesen Afrika közepén történik, ami nem egy ilyen felkapott turistahely, az emberek a tévét nézve, egy vállrándítással teszik túl magukat a dolgon, és egy újabb sör után nyúlnak, vagy esetleg tovább ropogtatják a csipszüket. Sajnos, példával is tudom ezt a félelmemet illusztrálni. Pár éve történt, hogy Ruandában két népcsoport a világ közömbös asszisztálásával szinte teljesen kiirtotta egymást. Pedig, ha jól tudom, akkor a jelenlegi háromszorosa volt az áldozatok száma.
Félreértés ne essék! Én is oda meg vissza vagyok, hogy az emberek ilyen adakozóak, és elképedve olvasom a tévében, hogy mennyi pénz gyűlik a segélyszámlákra, és remélem, hogy ez új kezdet lesz az emberi szolidaritás történetében. Csak félek, hogy csalódnom kell.
|
