2005. január 10. Ez egy olyan nap, amit már vártam. Reggel majd dolgozni megyek újra, három hét kihagyás után. Már hiányoznak a munkatársi beszélgetések, a feszített munkatempó, a pörgés... hogy nem állhatsz meg. Ha beszélgetsz is dolgozol közben. Reggelizni sincs időd, de nem probléma, nem is akarsz :) Hajt valami belülről. Amikor tudod, hogy odafigyelnek Rád, hogy fontos vagy, hogy értékes a munkád... ilyenek. Várakozással telve indultam el itthonról.

2005. január 10. Beérve a munkahelyre, az ismerős baráti légkör fogad. Rengeteg kedves, mosolygó arcot látok magam körül. Örömmel dolgoznak még azok is, akik nem munkamániások. Eszmecserék az ünnepekről, ki hol mikor mennyit miért ivott ( hiába, sok a pasi... ) Milliónyi "Boldog új évet!" köszönést kapok, puszi jobbról, puszi balról. Megérkeztem ebbe a "nagy családba". Örömmel. Kicsit még talán boldognak is érzem magam...

2005. január 10. Két órával a beérkezésem után hallom meg a döbbenetes hírt. Egy ( számomra ismeretlen ) fiatal, 20 éves lány ma reggel 6 órakor itt Salgótarjánban öngyilkossági szándékkal a vonat elé ugrott. Szerencsétlenségére ( ha lehet ilyet mondani ) nem halt meg. Levágta a vonat a két lábát... Döbbenet ül ki az arcomra. Valahogy nem jutnak el a szavak a tudatomig. 

Csak kattog az agyam: Él. Él. Él. De milyen élete lesz? Megpróbál újra véget vetni az életének? Ki is ő egyáltalán? Mi vezetett el nála idáig? Hol volt az elmúlt időben a családja? És a barátai? És a környezete? Hihetetlen! Bármi is vezetett el nála az öngyilkosság gondolatáig, az Ő döntése volt. Szíve joga. De vajon tényleg EZT akarta?

Elkalandoznak a gondolataim... Valamikor az én fejemben is megfordult az öngyilkosság... De mindíg volt valaki, aki mellettem állt a pokolian nehéz időkben is.

És én? Vajon én képes vagyok támaszt nyújtani a rá(m)szoruló embertársaimnak? Vajon eléggé odafigyelek a környezetemben élőkre? Vajon itt a fullon hány ember van, aki pár jó szóra vár csak...? S vajon megadom ezt mindenkinek, aki hozzám fordul...? Vajon én életet menthetnék?