Az ember lánya közelebb a harmadik X-hez úgy hiszi, tapasztalt már eleget kapcsolatok és férfiak terén ahhoz, hogy kijelentse, tudja, mire van szüksége.
Egyszer egy ismerősöm azt tanácsolta, hogy tegyem fel magamnak a következő kérdéseket:
1. Mit várok el egy kapcsolattól?
2. Én mit adok egy kapcsolatban?
3. Milyen partnert keresek, illetve hol találom meg?
Hmm, nézzük csak. Ideális esetben a következőket válaszolnám:
1. Legyen harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolat, érezzük jól magunkat együtt a párommal, hosszútávon gondolkozzunk, belső biztonságot adjon, spontán önmagam tudjak benne lenni, na és persze felvállalhassuk egymást bárki előtt.
2. Szeretetet, odafigyelést, törődést, aggódást és játékosságot, nőies naivitással és érzékenységgel vegyítve.
3. A legfontosabb, hogy önmagamért szeressen, ne akarjon megváltoztatni. Legyen őszinte, önzetlen, férfias, higiénikus, intelligens, humoros, legyen kisugárzása, érezzem mellette, hogy NŐ vagyok, hasson rám, stb., stb., stb. Hogy hol találom meg? Bárhol, mert létezik!
De vajon tényleg létezik-e ideális eset/kapcsolat/partner?
Hányszor hittem, hogy „igen, érte bármit.”
Francesco-ért például még az országot is elhagytam volna. Persze most már mosolyra fakaszt, ha felidézem, hogy Milánóban mesebeli királylánynak éreztem magam. Kár, hogy a romantikus mesék is, akárcsak az álmok véget érnek egyszer. Megtanultam, hogy a távkapcsolatok nem működnek, hogy néha kell a szorosabb kulturális kapcsolat (főleg a családok miatt), hogy nem jó mindent menetrendszerűen eltervezni, de azt is, hogy létezik őszinte, igazi szerelem.
Bé más volt, a lepedő virtuóz, Fra ellentéte. Önálló, tudatos, független férfi, aki ráadásul fantasztikusan jó szakács is. Vele túlléptem a saját korlátaimat, amelyeket a társadalom erkölcsnek csúfolva nevel belénk, és bár nem volt szerelem, csak kötődés, a végjátékból azt is megtanultam, hogy jobb, ha nem várjuk meg, hogy a másik mondja ki, hogy „ennyi volt”. Ja, és csak a testi vágyaktól hajtva ne jöjjünk össze később.
Aztán Ákos arca villan be. A leghelyesebb srác, akivel jártam mégis kisebbrendűségi érzésekkel küzdött. Tanulság: beszélni kell az érzésekről (arról is, ha nincsenek), a gondolatainkról. Nem jó, ha csak jól elvagyunk együtt, de nem tárjuk fel önmagunk.
Tibi pedig – jaj! – a legnagyobb őrültség. De elmondhatom, hogy kipróbáltam a szeretői státuszt, még ha tényleg igaz is, hogy a nős pasik nem hagyják el a feleségüket.
Lacó, kedvenc ábrándos-szemű Múzsám. Neki elhittem újra, hogy létezik szerelem és egy közös jövő reménye. Aztán persze kiderült, hogy a barátságból született szerelem megöli az őszinteséget, ismét beigazolódott, hogy a távkapcsolatok nem működnek (hacsak nem akar mindkét fél közelíteni, feladva a biztos jelent is akár), és bizonyítékot kaptam egy régebben felállított elvemre: ne kezdjünk nálunk fiatalabbal.
Most pedig itt vagyok kiegyensúlyozottan, flörtökön és komolynak gondolt kapcsolatokon túl, másfél éves ismeretség után pár napra fizikálisan beteljesült vágyakkal. Élvezem még, hogy ésszel, érzelmek nélkül kontrollálom a dolgokat. Jó így nőnek lenni, beseperni a bókokat, a rajongást, 100%-ban őszintének lenni, vállalni, hogy ez csak ennyi…
… gondoltam eddig. De most minden porcikám folytatást akar, telefonhívásokkal, találkozásokkal visszaigazolt bizonyítékot arra, hogy kellek.
Csak amikor ezt megkapom, ott a gyomorösszehúzó érzés: mi van, ha kötődni fogok? Ha az agyam kezéből kicsúszik a gyeplő? Vajon kiszolgáltatott leszek? Mennyire fáj, ha ezzel esetleg visszaélnek? Hogyan tovább? Akarom őt egyáltalán? Mit akarok tőle?
„Ez sosem volt barátság, csak vonzalom! Nem szerelem, csak vágy!” – dübörögnek bennem a szavak.
És hiába az ideális válaszokat tartalmazó lista: milyen legyen, mit várok el, mit adhatok… nem tudom!
Hisz mindenki más, és a tapasztalatok hatására én sem vagyok senkivel ugyanaz.
De most akkor tényleg: mi kell a nőnek?
(2005-01-10)
|
