Úgy gondoltam, hogy egy sorozatot indítok Apró bosszúságok címmel. Az adott blog-napon hármasával, jelentőségük szerinti sorrendbe szedve. Voltaképpen nem is bosszúságok ezek (bölcs ember nem bosszús, legföljebb ideges), hanem reflexiók egy –egy jelenségre, negatív vagy pozitív fénye kontexusba helyezésüktől függ. Például, ha az adott jelenséget önmaga pozitív pólusa felől szemléljük, akkor mondhatjuk, hogy bosszúság, ám önmagában vizsgálva ezt nem mondhatjuk semmiképpen. De, jobb ha ebbe most nem megyünk bele.
Tehát, a mai nap első helyezettje:
A cipőfűző végét védő henger-pecek- műanyag-csövecs. Illetve ennek hiánya. Ez a jelenség akkor jön létre, ha cipőfűzőnk megadja magát és egy még fel nem fedezett törvénynek engedelmeskedve folytonossági hiányt szenved. (Ugyanis mindig akkor történik vele ez a kellemetlenség, amikor gazdájának a legkellemetlenebb: vendégségben, templomban stb.) Ilyenkor jön az, hogy az egész fűzőt ki kell szedni, bemérni a távolsági arányokat, és újra fűzni az egészet. Ez úgy történik, hogy a pöcöktelen végét minden lukba fűzés előtt hegyesre szopogatjuk, és vaksi szemünkkel megpróbáljuk a mind kisebbedő átmérőjű lyukakba gyömöszölni.
Ilyenkor lehet halk, apró átkokat szórni a Cipőfűző Démonához.
Mondhatná bárki, egyszerű a megoldás: vegyek másik cipőfűzőtt. Igen ám, de ennek számtalan akadálya van. Néhány ezekből: 1. Be kéne buszozni a városba. 2. De esik a hó. 3. Utálok buszozni. 4. Cipőfűző boltokat látogatni sorra. 5. Egyikben csak rövid, másikban csak túl hosszú cipőfűzőket lehet kapni.
Ennek illusztrálására ide “copyzok” egy vers-szösszenetemet, ami kissé meg is emeli e földhözragadt tárgyat:
"Konstans cipő
A cipőd-változatlan Önvalód-állandó
ám, folyton folyvást cserélődnek a cipőfűzők:
Életeid, melyek néha rövidek, máskor túl hosszúak.
De nem bosszantó ez, legfeljebb kellemetlen,
mint cigarettában a fináncláb."
A finánclábról most nem beszélek. Az egy másik értekezés tárgy lesz.
A második helyezett: A házsártos házastárs.
Kezdetben a házastársak, ha egymáshoz szólnak, minden szavukban énekes madarak csicseregnek, fejük felett piros szívecskék pukkannak el. Egyszóval dúl a szerelem nevű démon. De lassan, hosszú-hosszú évek alatt minden megváltozik (ennek a folyamatnak a részletezéséről most eltekintek) és egyszer csak azt vesszük észre, hogy ha szólnak egymáshoz, megjelenik ugyan a szöveg buborék a fejük felett, de üresen marad. De, ha nem marad üresen, abban sincs köszönet. Ilyenkor kezdődik ugyanis a Nagy Játszma. A szöveg ugyanis nem jelent semmit, csak arra való, hogy az időt múlassa valahogyan. Vagy ha mégis jelent, akkor az egy megelőző hadművelet verbális kifejeződése, rendszerint egy testi vagy lelki kontaktus elkerülése céljából. Egyszer csak azt veszik észre az ilyen házastársak, hogy maguk sem értik, miért is vannak még mindig együtt. Ennek az állapotnak illusztrálására ide “copyzok” egy vers-szösszenetet. (Nem emeli meg a tárgyat.)
Van egy úr, úgy hívják Valér,
és van Adél, akivel él.
"Itthagylak", gondolja magában Adél
amikor ránéz a Valér.
"Lelépek", gondolja ugyanekkor Valér.
Mindketten maradnak ezér'.
Amíg él Adél
és aki vele él,
a Valér.
A mai nap legjelentéktelenebb “bosszúsága” a Lét (Létezés) értelmetlensége, illetve az erről való morfondírozás.
Nem az a nehéz, hogy leírjuk ezt a hét szót: “minden úgy jó, ahogy van” (bocsánat, öt szót. Haiku-ártalom), hanem valóban elismertetni ezt tudatunkkal. Vagyis belátni szívünkkel. Ilyenkor vagy szomorúak leszünk vagy vidámak. Ez egy ambivalens érzés, aminek illusztrálására elmesélem mi történt velem tegnap.
Tegnap el kellett mennem egy ismerősömhöz, bizonyos tartozást leróni (mit mondjak, embert próbáló feladat volt) és az utam hajdani óvodám mellett vezetett el. Bentről óvodások éneke hallatszott ki.
Eszembe jutott óvodás korom. Ugyanaz az óvoda (igaz a neve már nem Ságváry, hanem Jó Pásztor), ugyan az az udvar (a fák megnőttek), ugyan azok a gyermekdalok: “Bújj, bújj zöld ág… Cickom, cickom… és én egyet dobbantok, bejön János bácsi, ejnye, János bácsi, maga csúnya bácsi…)
A Változatlanság, a változhatatlanság az elfolyó idő szikkadt-merev csontozatának érintése jó érzéssel töltött el, a gyermekdalok viszont szomorúsággal, mélabúval. Ennyi az élet.
Bizony mondom néktek nincs szomorúbb és vidámabb dolog, mint egykori óvodád mellett menni el és hallgatni a gyerekdalokat, amiket te is énekeltél egykoron.
