Reggel, útban a munkahelyemre, vettem fél kiló gesztenyés szaloncukrot. Elmúlt a karácsony, s nekem ez maradt meg belőle. Kell, hogy emlékezhessek az izgatott készülődésre, a várakozásra, hogy Jézus megszületett.

Feldobódott voltam az ünnepek előtt, jókedvű, nyitott, csodára vártam. Kell hogy történjen valami rendkívüli, hiszen ha belül hiszem, hogy a megváltó eljött, minden lehetséges.

Karácsony másnapján nagy családi összeröffenés, fárasztó beszélgetések, feszült csendek, s lehangoló magány. A templomban tömeg, semmi jele a meghittségnek, vártam az égi jelt, a halk belső hangot, de csak egyedül a hiányt éreztem.

Aztán az újév. Szilveszterkor még tartotta bennem valami a reményt, hogy a csoda majd most fog bekövetkezni, de aztán csak szomorú, könnyes ünnepem volt.

Hétfőn a munkahelyen aztán már a mosoly is eltűnt az arcomról. Tudtam, hogy van egy templom a környéken, délben odaszaladtam. S akkor megtörtént a csoda. Hiába futottam házról házra, igazi otthonra akkor találtam, mikor engedtem, hogy az üres templomban a szent csend átitasson.

Azóta hacsak tehetem oda megyek, oda, ahol fáradt szívem békességet lel. Gondolatban mindig ott vagyok, húz, vonz valami, olyan, mint  tél idején a napsütés, melege átjár, feltölt.

Sokszor gyengeség fog el, ilyenkor magamban keresem azt az áldott csendet, amit ott és akkor éreztem, s érzem mindig ha igazán hiszem, hogy egyedül kevés vagyok, s van valaki,aki mindig itt van velem.