Titok volt mindig is a muzsika számára. Megfoghatatlan, magasztos valami, mégis bűnnel terhelt dolog. Gyakran sírt mikor egy dallam a szívéhez ért. Elmélázott, szórakozott lett, ha figyelni kezdett a hangokra. Mikor elmélyülten olvasott, vagy belülre figyelt a csendet kereste. Érezte, hogy ez a tiszta, szent csend, ebben van az igazság, az isteni csoda. Elkönyvelte, hogy a zene bujaságra csábít, menekülési útvonal a valóság elöl, meggyülölte a zenét.

Mivel nem zárhatta ki életéből, kezdte megszokni. Úgy vette, mint egy háttérzajt, amit el kell viselni. Kizárta a szívéből. Úgy gondolta jó úton halad, a gondolkodást csak megzavarja egy szép melódia, szomorúságot vagy vidámságot közvetít, mindenképpen valamit előidéz, amit nem neki kellene. Ha mégis engedte lelkéig hatolni beleremegett, izgett mozgott, eltűnt a nyugalma.

A madarak énekét nagyon szerette.

Ha kérdezték a zenéről nem tudott mit mondani. Eltűrte, szórakozásnak gondolta, az élet szörnyűségeihez képest valami semmiségnek. Bolondnak tartotta a zenészeket. Léhűtőknek, akik játszanak egész nap, ahelyett, hogy hasznos munkát végeznének.

Aztán kezdte úgy gondolni, hogy jó gondűző. Eltereli a gondolatokat, kikapcsol, még jótékony hatása is lehet. De megbarátkozni nem ment vele neki.

A leírt dolgokat szerette. A megragadhatót, a szavakat, ami kimondható, amit Isten is megért, ami az emberekhez köti, elűzi a magányt.

A zene gondolta lehet jó beszédtéma, de zenéthallgatni magányos dolog, akkor inkább az olvasás.

Mikor mások fütyültek, danolásztak, mert úgy hozta kedvük, ő csendben maradt, s belül valami szomorúságot érzett, valami hiányosságot. Ő nem danolászik, nem ért hozzá, a titok titok maradt.

Mikor meghalt csend volt az égben, s az angyalok is abbahagyták a muzsikálást egy percre. A szünetben egy kis szomorúság jelent meg arcukon.