Ennek sosem lesz vége???

Négy hónap. Négy hosszú, kemény, fáradalmas, magyányos hónap telt el azóta, a bizonyos nap óta, hogy kihajtott Ő az életemből. Ha belegondolok nem is olyan hosszú, hisz csak 120 napról van szó. De lelassul az idő, megállnak az órák, és a percek sem váltják egymást. Sosem lesz tavasz, sosem lesznek rügyező faágak, sosem fogják a hóvirágok jelezni a csodálatos színekkel teli évszak közeledtét, sosem fogok zöldellő réteken sétálgatni? Sosem fog szívem újra kinyílni, mint a bimbózó virágok, melyek életre vágynak, sosem fog lelkem boldogan szárnyalni, mint pillangók a kellemes tavaszi melegben? Sosem fog szemem csillogni, mint patak vize a napsütésben, sosem fogok már méz édes csókot lehelni, szerelmesen és önfeledten?

Ne próbálkozz, hanem cselekedj - mondják sokan. De nem tudok parancsolni szívemnek, nincs hatalmam felette, nem enged be senkit, nem fogad el mást, nem tud szretni akárkit ... mert minden nap, minden órájában és percében arra a szenvedélyre vágyik, arra az érzékiségre, arra a megfoghatatlan, érthetetlen, gyönyörű lélek szárnyalásra, lélek egyesülésre!

Sosem feledem azokat a pillanatokat, amikor a szemembe nézett, és csak nézett, mélyen, bársonyosan. Egyetlen pillantásával tüzet szított, és lángbaborította szobát, lángoltak a falak, apró parazsak égették bőrünket ... amikor megcsókolt, megmozdult az egész világ, és az összes csillag felragyogott miközben a hold fénye kandikált be az ablakon. Az egész világ értünk élt és mi pedig egymásért ...

De már csak én élnék azokért a percekért ... akarok, de nem tehetek semmit. Reménykedtem egy bizonytalan időben, egy bizonytalan nemben, amely talán biztos igenné alakul, de nem. Semmi sem bizonytalan, minden biztos ... hiszek abban a 12 órában, hiszek abban a tűzben, amelyben most égek el, szép lassan, s fájdalmasan. Talán majd hamvaimból megszületik egy új élet, melyben lehetek még ilyen boldog, élhetek át hasonló szenvedélyt ... ezesetben várom, hogy elégjek ...