….Elhitte a hihetetlent és nem hitt a jelenben. Csak a múltat meg a jövőt látta álmaiban szüntelen, a kudarcot, örömöt, sikert, megaláztatást, a félelmet a megtörténhetőtől, és a meg nem történtté tehetetlen eseményektől, melyek feltörtek, eluralták lényét, és ilyenkor írt, írt.
Mint aki a végakaratát körmöli gyorsan, mint a nagymama, aki arra hivatkozik, nehogy elfogyjon  a fonal…. A fonal, amelyet majdnem elvágott nemegyszer, de mindig kénytelen volt tovább élni a jelennek, sodródni a kiegyensúlyozatlan világűrben, gyökértelenük, eső mosta ér tetején fennakadó falevél; ez volt Micike.
Már kamaszkora óta. Most huszonhat éves. És még mindig hisz a mesékben, és sír Andersen történetein, A kis gyufaáruslányon, a Dosztojevszkij-novellákon, Hardy regényein,- mily esendő is az ember… - az Angyalok városán az utolsó fél órában, ezért ezeket a műveket messze elkerülte. A könnyed olvasmányok meg őt kerülték ki, hiába olvasta a szavakat, nem érintették meg. Úgy gondolta, a jó könyv olyan, mint a jó szex, utána úgy árzed, ha meghalsz is, a katarzis a tiéd, nem veheti el senki.

A szakkönyvek (marketing) neki túl kézenfekvőek, egyszerűek voltak, átváltott gyorsolvasásra, egy óra alatt „megevett” kettőt.
A filozófia meg azért nem feküdt neki, mert fenntartással fogadott minden leírt tételmondatot, rögtön vitatkozni akart vele, megcáfolni, finomítani, ha új embernek mutatták be, akkor is csakazért is provokációból a másik oldalra állt, puszta igazságtételből, nem meggyőződésből, sokan ezért is szerették meg. Mert lehetett vele vitatkozni.
Mert volt benne önirónia és irónia egyaránt.
Az osztályfőnökei biztosan még nem felejtették el, amikor rájuk csapta az ajtót, csak úgy, ahogy a professzor sem, aki elől a negyedikről meg sem állt az utcáig, úgy elszaladt a vizsga napján. Aztán megnyugodott és visszament.
Mindig ezt csinálta. Megrémült, elszaladt, bezárkózott, aztán kezdett kopogtatni.
Ebből állt Micike élete. Ebből áll ma is…