Igaziból nem is szeretem nagyon a hegyeket. Szépek, szépek, de nyomasztanak egy idő után. Persze ha van tenger is a közelben, akkor más, mert az mégiscsak lapos és végtelen, és nem érzem úgy, hogy össze akar nyomni, rám akar telepedni. Biztos azért van ez így, mert alföldi lány vagyok, és ilyenkor teljesen megértem Petőfit: „ott vagyok honn, ott az én világom”.

Bár most egészen más témában jutottak eszembe a hegyek, mégpedig a kapcsolatok apropóján. Minden kapcsolat olyan, mint egy-egy hegycsúcs. Ível folyamatosan felfelé, egészen a csúcsig. A párok ott megpihennek, talán egy pillanatig, talán tovább, de egy idő után a Sors kézen fogja őket és szépen elindulnak a völgy felé. Ez olyankor történik, amikor két ember már nem tud új dolgokat kihozni egymásból. Tulajdonképpen már akkor sejtik, hogy mit adhatnak egymásnak és mit várhatnak kettőjüktől, amikor elindulnak felfelé. Csak olyankor még nem veszik észre, mert elvonja a tekintetüket a környező táj szépsége, na és a fölöttük tornyosuló csúcs.

Reggel munkába jövet ezen gondolkoztam. Hány hegyet kell megmásznunk, amíg a megfelelő csúcsra jutunk fel? Miért ragad el mindig a napfényes erdő induláskor? Miért vonz a magasság, ha sejtjük, hogy utána jön a mélység? Talán azért tartok a hegymászástól, mert alapvetően sík terepen érzem jól magam?

Kérdések, válaszok nélkül. Mégis, mindezek ellenére, azt hiszem, szeretnék házat építeni a hegytetőn, de csak ott, ahol látom a tengert!

(2005-02-11)