| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Gyökerek Ideje:: 02-14-2005 @ 11:36 am |
|
|
|
|
| Fontos! Az írás esetleg sérthet egyeseket, vallásos meggyőződésükben/hitükben. A történet kitalált, bármi köze lenne a valósághoz, az csakis a véletlen műve lehet. Az írás során egyetlen élőlény sem sérült meg J.
Gyökerek
Sötét kékség, fájdalomtól égő tüdő, tehetetlenség…Vakító robaj szaggatja szét a világot…Rémült sikoly nyargalt át a szobákon, hogy elenyésszen a lakás hangszigetelt külső falain. Egy alak mozdult a sötétben, remegő kézzel kutatott valami után. Hirtelen fény lobbant. A férfi rémült arccal meredt a távolba, ziháló mellkasa ritmustalanul mozgott amint ülő helyzetbe tornázta fel magát.
- Megint ezek a rohadt álmok… Rohadt rémálmok! – szinte köpködte a szavakat egymás után – Felmondok, holnap felmondok… - sóhajtotta, majd megadta magát a tagjait átjáró, fásult fáradtságnak, és elaludt újra. Reggelig nem álmodott már…
Apró fénysugár indult felfedezőútra a szobában, mely találékonyan átfurakodott az árnyékolórétegen. Hangtalanul végiglopakodott a párnán, átküzdötte magát az ágyon, melyen látható nyomot hagytak az éjszaka viszontagságai. Végigsuhant a padlón, majd némi tanakodás után pimaszul átszökkent a konyhába. Az árnyékolóréteg bizonyára elfintorodott volna e komiszság láttán, ha képes lett volna rá. Így azonban nem tehetett mást, mint megadóan tűrte, hogy át - meg átlyuggassák mindenféle kósza fénynyalábok. Mindebből azonban a konyhaasztalnál ülő, kávéját szürcsölgető férfi nem vett észre semmit. Igazából azt sem vette észre, hogy felkelt a nap, bár sötét volt még, amikor kiült a konyhába, hogy elvégezze a szokásos reggeli teendőit. Azok a szavak jártak a fejében, amiket éjjel suttogott maga elé a félhomályba. Az álomra gondolni sem mert.
- Talán most már tényleg meg kéne tennem – gondolta. – Elvégre vannak már megfelelő helyettesek. Csak Moon nem látja be, hogy nem létfontosságú többé a munkám a project szempontjából. Miért nem enged el? – tette fel a kérdést, mely kíváncsian várakozott egy darabig, majd csalódottan szertefoszlott. Némi töprengés után azonban mégis kimondta a választ: pont azért, mert már nélkülözhető vagyok. Majd keserűen elmosolyodott, és felhörpintette a maradék, hideg löttyöt. Már megint túl sokat töprengett. Felkapta az ellenőrzőkonzolt az asztalról és hanyagul rápillantott, zöld kontrollfények hunyorogtak vissza rá. Elégedetten fújtatott egyet, majd zsebrevágta az apró dobozt, és felállt végre.
- Ideje útnak indulni…– dörmögte a tükörképének, mely bizonytalanul pislogott vissza rá az ajtó tűzálló bevonatáról. Nyolc óra volt, amikor kilépett az ajtón. Elékésik hát megint, mint szinte minden reggel. Nem baj, nem tehetnek vele semmit. Ő a legjobb, és a legnyomorultabb – gondolta keserűen.
Már az utazófülkéjében ült, amikor elővette a „ház feladatot”, egy olajzöld dossziét, és a mai munkája háttéranyagát. Soha nem vitt munkát a 64. emeleti lakásába, azt a helyet teljes egészében az önsajnálatnak és az alvásnak szentelte. Elektronikus szemei gépiesen falták a karaktereket, melyek el is tűntek rögtön azután, hogy átadták az általuk hordozott információkat. Ennyire titkos lenne? – Húzta fel rá jellemző módon a szemöldökét. Igen, ennyire titkos. A megbízó ugyanis a Vatikán volt. Elég szokatlan dolog volt ez, hiszen a katolikus egyház, melynek még ekkor is rengeteg híve volt, az utóbbi párszáz évben mindenféle high-tech vívmányt elutasított, mely magyarázatot adhatott volna a szent szövegekkel kapcsolatos kényes kérdésre. Talán megunták a bizonytalanságot? Megrendült a vezetők hite? A férfi megvonta a vállát, és száműzte a kérdéseket valahová a tudata mélyére. Ez most nem az ő gondja. Az ő gondja az, hogy koncentráljon az út hátralevő részében, és ráhangolódjon a feladatra. Az eredmény miatt meg aggódjon a…más.
Szinte észre sem vette hogy került a szerkezetbe annyira elmerült az üggyel kapcsolatos gondolataiban, de bizonyára bement a főbejáraton, odaköszönt a biztonságiaknak, és lement az alagsorba. A biztonsági protokoll után részt kellett, hogy vegyen a részletes eligazításon, és az előkészületek, egymást szigorú sorrendben követő fázisai után bele kellett, hogy üljön kutatókamrába, hiszen érezte a tűket a karjában, és érezte a testét körülvevő szivacsos anyagot. Hangokat is hall…
-…négy…három…kettő…egy… - hirtelen egy ismerősen csípős érzés kezdett végigkúszni a karján. Elkezdődött. Most már rajta múlt minden. A technikusok tehetetlenül nézték, ahogy a gömb alakú szerkezet lezárult. Az életfunkcióit nyomon követték természetesen. Veszély esetén (hogy mi veszélyes, és mi nem, azt mondjuk elég sajátosan ítélték meg ezen a helyen) lehetőségük volt közbelépni, bár ezt egyikük sem tette szívesen. A főnökség nem reagált túl jól az ilyen megszakításokra. Most azonban még minden rendben ment. A szer, ami a tüzes érzetet okozta segített ellazulni, és koncentrálni. Lehunyta a szemeit, teste egyre könnyebb lett. A tanult technikákkal és az ő rutinjával gyerekjáték volt a zavaró gondolatokat eloszlatni. Olyan volt, mint egy rongybaba. Nem érezte a lábát. Mintha lassan emelkedett volna. Nem érezte a kezét. Kékes derengés ölelte körül. Nem érezte a testét. Ekkor, mintha vákuum szippantotta volna ki, meglódult felfelé. Nem ütközött neki a kabin falának Épp ellenkezőleg, kiszabadult. Nem, nemcsak a kabinból, a testéből is. Sikerült tehát az ugrás, ahogy az Utazók nevezték.
Reflexszerűen körbenézett. Látta kívülről a szerkezet körül sürgölődő, ellenőrzéseket végző személyzetet, és látta a gépet is kívülről. Ilyenkor érezte csak igazán, hogy él. Nem a rozzant lakásban, nem az utcákon és végképp nem a többi ember között. Elkezdett emelkedni. Ez a rész mindig magával ragadta, pedig százával végzett kutatásokat. Az ősi vágy dolgozott talán benne is, ami minden emberben ott bujkált valahol: repülni. Repülni szerkezetek és drogok nélkül. Ennél nincs csodálatosabb. Szélsebesen tört a szürke szmog felső határa felé. Mindjárt odaér…
…Hirtelen vakító fényörvény kapta el, és pörgette meg. Megérkezett. Ő azon kevesek közé tartozott, akik láthatták a napot. Ha fizikailag nem is volt ott, az asztrálteste segítségével teljes részletességében érzékelte a világot. Mind a kettőt. Két világot látott ugyanis egyszerre. Látta a négydimenziós fizikai világot, és látta azt a csodát, melyet csak akkor tapasztalhat meg valaki, ha megszabadul a fizikai test bilincséből, és útra kel, mint ő. A legfurcsább az volt, hogy a két világ fedésben volt. Mindig koncentrálnia kellett arra, amelyikben meg akart figyelni valamit, mert a másik homályos volt, és elérhetetlen. Lassan alábbhagyott a lelkesedése, és eszébe jutott miért is van itt.
Amíg asztráltestben létezik, különös dolgokra képes az ember. A repülés nem tartozik ezek közé, repülni teljesen természetes. Az viszont igen, hogy képes az általa meghatározott helyen megjelenni, méghozzá az általa meghatározott időben. Ezt a képességét adta el a TimeTech. Először az övét, akitől az ötlet származott, majd annyi más emberét. Elkezdte felidézni a helyet, és az időt…
Most sem volt átmenet. Semmi villanás, vagy örvénylés, mint a filmekben. Egyszer csak ott volt. Egy apró város külső falánál „állt”. Mély koncentráció, ez volt a titka. Körbenézett, és meglepve tapasztalta, hogy minden fénylik. Ugyanazzal a kékes fénnyel, ami az asztrálvilágot felépítette, vagy legalábbis úgy tűnt, hogy felépíti. Észrevette azt is, hogy mindenféle koncentráció nélkül, egyszerre látja a fizikai, és fényvilágot, ahogy ő nevezte. Rövid töprengés után rájött, hogy miért: ugyanaz történik mind a kettőben! Eddig meg sem fordult a fejében, hogy ez megtörténhet. Illetve fel sem tűnt, hogy nem így van, annyira természetes volt, hogy teljesen különböző dolgokat tapasztal a két helyen. Büdös, kimázolt húsból és vérből gyúrt emberek az egyikben, és szárnyas fénylények a másikban. Vér és halál jár táncot a gravitációval, és kékszínű fénydal örvénylik a másikban. Ekkor valami szokatlanul fehér fény fészkelte be magát a látóterébe, és kizökkentette a gondolataiból. Elindult felé, elvégre ezért fizetik.
Egy, a városból kifelé vezető úthoz ért, de fény itt már olyan erős volt, hogy alig látta miből sugárzik, vagy hogy sugárzik egyáltalán valamiből. Asztráltestben sokmindent megtehet az ember, többek között tompíthatja, és erősítheti az érzékeit is. Bár eddig még csak az utolsóra volt szüksége, most megpróbálkozott a gyengítéssel. Bevált. Egy egész embercsoportot ragyogott túl a fény, melyet ők láthatóan nem érzékeltek, a szemükkel legalábbis. Mindenki egy embert figyelt, azt akiből a fehéren izzó fény áradt. Megtalálta hát, aki miatt jött. Nem hallotta, inkább érezte azt, amiről a többieknek beszélt, és arra is rájött, hogy miért. Az asztrálsíkon ugyanis a fényt alkotó apró részecskékben keltett rezgésekkel lehet csak kommunikálni. A fiatal férfi mondanivalóját mindkét módon, egyszerre tárta közönsége elé. Ahogy közelebb óvakodott, érezte, hogy a szokatlan fény meleg. Szinte meg tudta markolni, olyan sűrű volt. Több évtized rutinja sem volt elég ahhoz, hogy ezt megmagyarázza. Érezte azt is, hogy a férfi szavaival körülöleli, és gyengéden húzza a hallgatóság felé, maga felé.
Mire felocsúdott szemtől szemben állt Jézussal. Igen, azért küldték, hogy utána kutasson. Nem tudta miért, és biztos volt benne, hogy amit majd leír a jelentésében, arra a Vatikán sem számít, már amennyiben számítanak egyáltalán eredményre. Mintha Jézus megérezte volna ezeket a negatív gondolatokat, egyenesen ránézett, és elmosolyodott.
- Lát! – Ismerte fel. – LÁT!- Asztráltestben volt csak ott, és soha nem fordult elő, hogy egy fizikailag jelenlévő élőlény lássa. Olyan volt, hogy egy különösen éles érzékekkel megáldott ragadozó megérezte a jelenlétét, de hol volt ez attól, hogy…
Talán attól lehet, hogy a két világ itt teljesen fedi egymást – gondolta. Hiszen akkor ez egy egészen más világ volt – hasított bele a felismerés. Akkor talán mindenki máshogy látta a másikat. Jóval többnek. Annak, aki.
- Talán látnak a többiek is – jutott eszébe. Elúszott az emberek halványan fénylő arca előtt, de semmi sem változott. Talán Jézus közelsége miatt. Jézus közelsége, hiszen már ez is szentségtörésnek hangzik. Na nem mintha hitt volna az egyházi tanokban, de hát még is itt volt, a megfelelő helyen és időben, itt volt egy ember, akit pár perce látott először, és aki körül több megmagyarázhatatlan dolgot tapasztalt, mint máskor évek alatt, vagy talán egészen eddig. Kényszerítenie kellett magát, hogy a munkára koncentráljon. Újra Jézus felé fordult, és most alaposabban szemügyre vette. Átlagos külsejű, átlagos embernek tűnhetett bárki számára. Egyszerű ruhában járt, egyszerű szavakat használt, bár ez utóbbit úgy tűnt inkább a hallgatóság miatt tette. Arcát sűrű szakálla, és hullámos haja foglalta keretbe. Eben sem volt semmi különös. A szemei azonban korántsem voltak átlagosak. Tekintete egyszerre volt szelíd és haragos. Az egyik pillanatban élettel teli volt és vidám, a másikban végtelenül szomorú, mintha tudta volna mi vár rá. Hirtelen megremegett körülötte minden. Tudta, hogy ezt azt jelenti: fogytán az ideje. Még valami volt a megbízatásában. Néhány pillanatig feszülten koncentrált, és egyszer csak ott állt…
…a kereszt előtt. Jézus még élt. Megtörtént tehát a valóságban is. Felnézett a megtört alakra, és azt látta, hogy a korábban vakítóan fehér, tiszta fény lilás árnyalatúvá változott, és kétségbeesetten nyúlt az ég felé. Még egy utolsó mondatott mondott az emberiség megváltója, és nem mozdult többé. Néhány pillanat múlva megtörtént, amire várt, sőt sokkal több is, mint amire számított. Örvénylő, sötétlila energiatest emelkedett ki a meghurcolt testből, hirtelen megnőtt, mintha nyújtózott volna, majd egy hatalmas madár alakját öltötte fel, egy galambét. Vékony energiapatakok indultak ki belőle, és kígyóztak mindenki felé, aki végignézte a szenvedését. Az arcok drámai módon megváltoztak, amint megérintette valamelyiket. Az arcok, melyekre eddig kiült a megvetés és a gyűlölet, megnyúltak. Ezek az emberek megtört tekintettel fordultak a kereszt felé, melyre eddig nem tudtak ránézni sem. Egyesek dühösen átkozódtak, úgy érezték, hogy eltompították, és kihasználták őket. Magát senki sem hibáztatta. Voltak szép számmal olyanok is, akik Jézussal végigszenvedték az utolsó órákat. Akik úgy érezték, mintha lelküket is odaszegezték volna a keresztre. Őket ölelte körbe utoljára. Egyszerre elnémultak mind, és elmosolyodtak. Tudták, hogy választottuk szenvedése véget ért.
A férfi szinte el is felejtette, hogy ő is jelen van. Akkor döbbent csak rá erre a tényre, amikor a madár elkezdett emberi alkot ölteni, élesen felfénylett, majd feléje nyújtotta a kezét. De mire felocsúdott már körbevette a fényével, és ekkor hirtelen, mint amikor felér valaki egy emelkedő tetejére, és elé tárul minden, amit az eddig eltakart, meglátta. Egy harmadik világ, mely egészen fura, bíbor fénnyel égett, melynek létezéséről fogalma sem volt. Látott más alakokat is, melyek mintha a kézzel fogható világot figyelték volna. Maga sem tudta megmagyarázni miért, de olyannak tűntek neki, mint a pásztorok. A lény, akit Jézusnak hívtak a Földön, ekkor nyugodt, lassú mozdulatokkal elkezdett körözni körülötte, majd egy szempillantás alatt újabb csodához kalauzolta. Nem létezett már cég, nem létezett Vatikán, nem volt ügy. Csak ő létezett, és minden más. Ez a csoda az előbbivel ellentétben döbbenetes volt. Nem látott mást, csak egy hatalmas fát, mely felé rohamosan közeledtek. A fa méreteit meg sem próbálta felmérni, a gyökere hatalmas volt, a koronája pedig a távolba veszett. A gyökér felé irányították. Miközben haladtak észrevette, hogy a gyökér a fa egyetlen része, amely nem világít azzal a fénnyel, melyet asztrálutazásai alatt úgy megszokott. Közelebbről látszott az is, hogy apró részekből áll ez a gyökér. Részekből melyek izegnek – mozognak.
- Emberek! – Döbbent rá. Emberek alkották az egész gyökeret! Egyesek harcoltak egymással, egyesek ölelték egymást. Mindezt valamiféle kaotikus örvénylésben, mely úgy látszott sosem csillapodik. Az örvényből kék fényből szőtt testek születtek, melyek tovább folytatták ezt őrült táncot. Folytatták egészen a fa lombjáig, ahol az örvénylés felgyorsult, a fény szinte vakító volt. Lassan, méltóságteljesen bíbor fények emelkedtek ki az izzó káoszból, és komótosan elindultak, hogy elfoglalják a helyüket.
- Az élet fája, – Hallott egy kristálytisztán csengő, gyönyörű hangot. – Az örökös küzdelmet jelképezi, mely mozgásban tartja a világot. Te is része vagy az egésznek Peter.
Ez egy végtelenül egyszerű mondat volt, mégis benne volt minden. Minden, amit egész eddigi eseménydús, mégis sivár életében keresett, és minden, amiben reménykedett. Benne volt az is, amit nem mert elhinni soha. Az érzés, hogy az élete nem hiábavaló, hogy tartozik valahova… |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 02-14-2005 @ 11:36 am
|
