| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Ma Ideje:: 02-14-2005 @ 11:45 am |
|
|
|
|
|
Fiatal nő feküdt a kórházfehér ágyon. Mellette infúziós állvány. Egy férfi fogta a kezét. Hallgattak.
- Tudod, hogy meg kellett tenni. Tudod, hogy nem álltunk készen erre. Néhány év múlva talán. Saját lakás, biztos állás, hogy mindent megadhassunk neki. - Szólalt meg végre a nő. - Ne csináld ezt! Hiszen együtt döntöttünk róla!
A férfi nem szólt. Tudta ezt. Mégis üresnek tűntek számára a szavak. Talán ezért maradt csöndben.
- Hogy néz ki az a ház ?!? Olyan, mint... - A nő kétségbeesetten próbálta megnyugtatni...inkább saját magát, mint a férjét.
Ezúttal választ is kapott, de nem olyat, amilyet várt. Kisírt szemek szóltak a remegő száj helyett. Egy könnycsepp gördült le a férfi arcán. Elengedte a nő kezét, és a sós szökevény felé nyúlt. Ne gondolta volna, hogy tud még könnyezni. Lenézett arra az emberre, akit egész életében szeretett. Egy idegen nézett vissza rá.
- Ki ez a nő itt az ágyon? - kérdezte magában, magától. - Biztos nem az én Máriám. Ő fiatal. Ez az asszony itt öreg. Végtelenül öreg. Vajon az én arcomon is ennyire látszik? Hát persze, hogy látszik. Nem maradhatok tovább. El...minél messzebbre. Valami nagy bolondságot csináltunk. Nem is csinálhattunk volna nagyobbat. Elrontottunk valamit. Végleg. El kell mennem.
- Mégsem szülhettem egy...egy...istállóban! - A nő már valósággal kiabált, és a férfi után nyúlt. Hiába. Tehetetlenül nézte, ahogy az megrázza a fejét, és kisétál a teremből. - Biztos levegőre van szüksége. Csak levegőre, mint nekem...semmi másra, csak levegőre... - Az utolsó szavakat szinte suttogta már. Lassan kihúzta a tűt a kezéből, és felült. Szédült, de felállt, és az ablakhoz sétált. - Egy kis frisslevegő, és minden jobb lesz. - Mondta az üres szobának.
A férfi éppen akkor lépett ki az épületből, amikor felette kitárult egy ablak. Lassan hazafelé indult. Talán utoljára. Nem. Utoljára. Nem volt képes felegyenesedni, mintha hatalmas súly cipelt volna. Nem is akart. Fásultan bámulta az utat maga előtt. Nem nézett fel.
Látta a távolodó alakot. Látta, ahogy meggörnyed.
- Majd megbékél. - Gondolta. Nem is gondolta. Inkább csak remélte. Felnézett hát. Fel, magasabbra. Nézte a házakat szemben. Mennyi világos ablak. Mennyi élet. Vajon ők mit veszítettek? Miért élnek? Nem bírta tovább. Feljebb nézett. Egy alakot vett észre a háztetőn. Egészen a tető szélén ült. Összekuporodva. Rázkódtak a vállai. Ő is sírt? Csak le ne ugorjon. Ugye nem? Már fordult volna el, hogy a nővérért kiáltson, amikor az alak ránézett. Egy férfi volt. Könnyes szemekkel, büszkén húzta ki magát. Mint valami ruhából, úgy bújt ki ebből a közönséges emberalakból. Izzó kavargás. Örvénylő színek. Egy emberforma jelenés mindennek közepén. A vakító fényalak lépett egyet felé, és kiterjesztette hatalmas szárnyait. Tisztelgésre emelte lángoló pallosát, majd a mélybe vetette magát. Mikor leért már nem ragyogott.
A férfi döbbenten bámulta az összetört alakot. Majdnem ráesett. Talán jobb is lett volna. Milyen magasról eshetett le? Felnézett. Hét emelet. Szegény ördög. Talán jobb így neki.
- Különben is, miért bámulom a földet? - Költői kérdés volt. Egy ácstól. Egy egész élet alatt megerősödött kapocs rántott talán rajta egyet. Talán csak véletlen. Megfordult, és felnézett a kórházra. Látta, ahogy a kék pöttyökkel "díszített", kopott, kórházi ruha kilép az ablakon, és magával rántja a feleségét. Látta Őt zuhanni, és látta...
...de a könnyektől nem láthatta, ahogy az égen lassan, egymás után kihunynak a csillagok. |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 02-14-2005 @ 11:45 am
|
