Érdekes napon vagyok túl.

Alig két órás alvás után indultam reggel utamra. Nem esett jól felkelni, gondolkodtam azon, hogy szabadságot kérek...de végül győzött a józan ész, s munkába indultam.

Az eddig oly kedves környezet idegesített. Nagyon szeretem a munkámat és az ott dolgozókat, de ma valahogy minden zavart, semmi nem volt jó. Utáltam, hogy a többiek mosolyognak és boldogan mesélik a hétvégén történteket. Unalmasan vettem fel huszadszor is a telefont. Pokolba kívántam a benti számítógépet...amin még net sincs!
Közvetlen munkatársaim látták, hogy valami nincs rendben, és tapintatosan nem kérdezősködtek, békén hagytak.

Persze nem tudtam egész nap a munkámra figyelni :(  Papírra írtam gondolataimat, ezekből született meg "Csak kérnéd..." című versem, ami elég keserűre és szomorúra sikerült. De megszületett, és hazaérve rögtön fel is tettem ide az oldalra. De ne szaladjunk ennyire előre.

Összevesztem egy számomra kedves emberrel, bent. Úgy érzem, igazam volt, de utólag belátom: másképp is megfogalmazhattam volna mondandómat. Bántónak éreztem szavait, pedig nem ezt akarta kifejezni. Csak én láttam mindenben a rosszat...

Sikeresen el is vágtam a kezemet, még a munkahelyen, de ettől még a világ nem dőlt össze. Figyelmetlenség volt. Megérdemeltem. Talán pont ez józanított ki kissé?

Munkidőm lejárta előtt eljöttem ( majd bepótolom a kiesett időt! ). A kapun kilépve morcosan indultam el, tekintetem földre szegezve. Gondoltam egyet, és gyalog indultam. S hogy milyen jól tettem!!!

Pár lépés után egy kedves kis dalocska idéződött fel bennem, Zsédától. Elkezdtem dúdolni. S csak mentem, mentem. Majd lassan észrevettem, hogy süt a nap! Eddig fel sem tűnt. Szembenéztem a nappal, szinte arcomon éreztem sugarainak éltető melegét és erejét. Egy könnyed mozdulattal kiengedtem addig szorosan összefogott hajamat, kigomboltam a kabátomat...és így mentem tovább. Kezemben már kedvesen lóbáltam a munkahelyen kapott Valentin napi ajándékkosár megmaradt tartalmát :)  Szabadságot éreztem! És egy kis melegséget szívem tájékán. Haza már kicsivel boldogabban értem, mint ahogy reggel elindultam.

S hogy miért írtam ezt le? Azért, hogy igenis észre kell venni a szépet, a jót! Lehetünk szomorúak, kedvetlenek, érhet bennünket akármilyen gond és baj...az élet nem könnyű.  De ha meglátjuk az apró örömöket, máris tettünk valamit saját magunkért.
Lehet, hogy elég egy kósza napsugár, vagy egy eldúdolt kis dalocska, esetleg pár kedves szó egy másik embertől...mindenkinek mást jelenthet ez az apró öröm. De vegyük észre!!!

( Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ettől függetlenül a problémáim nem oldódtak meg, a kedvem sem lett kitűnő, sőt, még csak nem is vagyok boldogabb...de hiszem azt, hogy szükségünk van ezekre a pici jelekre, kapaszkodókra. )