Egy tagunk verséhez írtam ma olyan hozzászólást, ami - úgy gondolom - megér egy blog bejegyzést. És bár most szívemben nem köthető senkihez ilyen mély érzelem, de azért írni jó róla :)

Egyszer valaki ezt mondta nekem:
Nem az a fontos, hogy minket mennyire szeretnek, hanem az, hogy mi mennyire szeretünk!

Akkor csak legyintettem, mit tudja ő...az kell, hogy engem szeressenek, öleljenek. De azóta rájöttem, hogy igaza volt!

Az egyértelmű, hogy szeretni jó.
Ha azt veszem, hogy akit szeretek, az viszontszeret, ez így egy ideális helyzet. Mondhatnám: könnyű úgy szeretni, ha viszonozzák. Mert ilyenkor a föld felett járunk, rózsaszín szemüvegen keresztül látjuk a világot, minden virág nekünk nyílik, stb. A kezdeti lelkesededés tart, de idővel múlik. Vagy ha nem is múlik, legalábbis csökken. Miért? Azért, mert nem kihívás meghódítani már a másikat. Mert tudjuk: szeret, álmosan, kócosan, fáradtan, mindenhogyan. Nem kell tennünk semmit, szeret. Elmerülünk az érzésben, de általában nem teszünk érte semmi pluszt.  
Így is tarthat hosszú ideig, és ha szerencsénk van, a hirtelen jött szerelem átcsap szeretetbe, és le lehet élni akár 50 évet is párunk mellett. Csodaszép emlékekkel, érzelmekkel, egymáshoz tartozással. Boldog, aki így élhet!

De ha azt vesszük, hogy létezik viszonzatlan szerelem is.... márpedig létezik, akkor ezen is érdemes elgondolkozni.
Egy ilyen érzelem is lehet gyönyörű! Bár kétségkívül: nehéz. Mert itt nem kölcsönösségről beszélünk ( nem azért szeretem, mert ő is szeret ), hanem egy nehézségek árán fenntartható állapotról.

És ebben van az ereje. Pont ebben. Úgy szeretem, hogy ő engem nem. Úgy szeretem, hogy nincs mellettem. Úgy szeretem, hogy karja mást ölel, ajka mást csókol. Ne adj' Isten, talán még nap mint nap látom is...amint más kezét fogja.
Ez a nehéz! Nincs pozitív visszajelzés, de a szívben lüktet a szerelem! Nincsenek közös élmények, de mégis...mégis bennünk él ő. És igen, jó néha álmodozni róla. Jólesik éjszakánként a párnát ölelgetni, álomba sírni magunkat. Mert ez is adhat egyfajta boldogságot.

Én azt mondom, örüljön az, akinek szívében él a szerelem, legyen akár viszonzott vagy viszonzatlan. Őrizzük meg, védjük, óvjuk, tápláljuk!

( Utóirat: a félreértések elkerülése végett szeretném megjegyezni, én nem azt mondom: éljünk mindíg álomvilágban, képzeljük magunk mellé a Kedvest, higgyük azt hogy ő is szeret....nem! De ha már megszületett bennünk ez az érzés, amiről ugye nem tehetünk, mert a szívnek parancsolni nem lehet, akkor ne dobjuk el csak azért, mert esetleg fájdalmas. Attól még lehet szép! )