NyomTaThao írása emlékeket idézett. Elteszem hát magamnak is.

Hm... én nagyon sokáig kapaszkodtam a szüleimbe. Négy és fél hónap különbséggel mentek el. Anyu után elég sokáig táppénzen voltam, ideggondozóba jártam (azt mondták ez nem depresszió, hanem gyászbetegség)----- ott aztán rájöttem, hogy leginkább nekem kell akarnom, hogy jobban legyek, ezen földi halandó nem tud segíteni.
Be kell, hogy valljam, akkor egy kicsit talán haragban is voltam Istennel (de aztán összebékültünk). Anyu halála után az álmaim voltak a vigasztalóim. Elég gyakran álmodtam velük.
Aztán egy héten keresztül minden éjjel velük álmodtam - csodálatos hetem volt. Vasárnap délután viszont - a szinte könnytelen hetek után - teljesen padlóra kerültem.
Veszekedtem Velük, Istennel, hogy hiába álmodom az életbe őket, látom az arcukat és még beszélgetünk is, az egész nem igaz, csak ÁLOM! Nem tudom megfogni a kezüket, nem mehetek haza hozzájuk a jó melegbe, nem... nem...
Kibőgtem magam - NAGYON (most csak egy picit) ----- és a végén megnyugodtam. Sokáig, nagyon sokáig nem álmodtam velük (azóta időnkén igen, de ez már más). Azt hiszem az a hét volt a búcsúzás.

Kellett nekem, hogy rájöjjek - így van már jól!