Tehát ez történt ma:

Attila

Tudja bölcs és tudja ostoba
Atilla volt a Népek ostora.
Mint pásztor az ő nyáját
terelgetett szlávot, germánt
és tunya rómait, az árját.
Aztán mindent összekutyult
népek sora előtte hasmánt
reszketve leborult.
Ám sokáig büszke művére
nem lehetett a Nagy Hun,
beszívott s eleredt az orra vére
(valakit a Vég, hogy így érje…)
most ott fekszik… ott… na hun?
Különös eset módfelett
ésszel nem éri fel az agy ma:
fémekből való koporsója felett
csobog a Zagyva!

Gyöngyvér

Ó, hogy mennyire oda
voltam a Gyöngyvérért!
Feledhetném-e hova
küldött kéje gyöngyéért?
Mily ismeretlen vizekre
hajszolt e pompás kanca,
hogyan meredt a rúd
és sajgott az állkapca.
Nem felejthetem, nem
nem volt néki soha elég:
“még, még, mindez még
nékem kevés, nem elég” –
suttogta, majd halk
szemérmes szavakkal kért;
két ujjamat a két
külön nemű kelyhébe merítsem,
míg ő zárt szirmú
rózsa-bimbaját túrja,
szorgoskodjak én lent,
míg a gerinc-húrja
pattan, és ő, már
megbocsássak,
de nyerítsen!?

Marcell

Mond, hány szálat varrsz el
történeted végén Marcell?
Hány elcsitult vágy,
kihűlt ágy
marad utánad?
Végül árnyékod is leváll,
a mélybe nem kísérhet el.
Egyedül bolyog a bokrokon,
temetők kerítésén, kőfalán.
Egy magányos árnyék
a sötétbe omolt sétányokon
lopakod járókelők után,
ám társra nem talál:
foglalt már minden test,
ha jő az est
a testevesztett csak zokog.
Szülő-otthonok ajtaján kopog,
beoson,
felsírnak a kisbabák
mikor az ágysorok között
a padlón lapulva elsuhan…
Eljön egyszer,
aztán ezerszer
újra és újra,
mígnem, ó hála az égnek, egyszer
ezt kérdezi a bába:
(kezében a baba lába)
nos, anyuka, e gyermek neve mi legyen?
És ő könnyein át szól: Marcell.
S az árnyék, ki résen volt rég
az ágy végen,
hopp, már rá is akad,
mint fogasra a kalap,
és ott is marad.

Melánia

Oly különös hölgy volt a Melánia,
nem is tudom elmondjam-e.
Olvasóm nem gondolja-e majd: ez egy mánia,
ilyen az életben nem történhet soha…
Pedig bizony, hogy ne mondjak mást,
egyszer így szólt: játszunk Melániást!
Kérdém, ez mi lenne, micsoda újabb hóka-móka?
S felelé: Te felöltözöl Melániának,
én meg Te leszek,
és máris vetkezett.

Ugye jó volt?- kérdezte tőlem a végén: azután.
És feleltem őszintén, ámde sután;
egyszer elment, Melániám, de fájdalom
efféle perverse nem az én műfajom.