Ma elmentem ebédelni a barátnőmmel.Láttam rajta már amikor elöször megláttam,hogy valami baja van.Elindultunk az étterem felé.Azt mondta,hogy az időjárás pont az ő hangulatához illik.Nem örült semminek,nem volt meg benne az az életkedv ami miatt a legszívesebben vagyok vele.De azt bevallotta,hogy a nyomott hangulata ellenére,csak én vagyok az akinek igazán örülni tud.Meghatódtam.Nem látta rajtam.Nem mutattam ki neki.2-3 mondat után már el is felejtette mi is az ami igazából bántja.Elkezdtünk beszélgetni rólam,a szerelmi problémámról,és egyéb élet fajta dolgokról.Mondta,hogy olvassak el egy blogot,amit egy nagyon kedves tag írt,és amelynek aza címe,hogy apró örömök.

Már amikor kimondta ezt a két kis szót,hogy apró örömök,teljesen másként kezdtem el gondolkodni a szerelmi életemről.Nem a bánat,a fájdalom részét néztem a dolognak,hanem azt,hogy milyen vagyok én akkor amikor a plátói szerelmemmel vagyok.Hogy milyen hatással van rám,amikor rám néz,és felém ereszt egy kedves mosolyt,vagy milyen érzés az,amikor megfogja a kezem,vagy hozzáér a térdemhez.Leírhatatlan.Ezek egyáltalán nem olyan nagy történések,de mégis ezek miatt az apróságok miatt vagyok képes a megfeledkezni a bánatomról,amit ő okoz.

Mert tényleg,ha jobban belegondolok,amikor vele vagyok,még arról is képes vagyok megfeledkezni,hogy rajtunk kívül még van ot pár ember.És csak rá figyelek.Minden egyes szavára,minden egye mozdulatára,minden egyes rezdülésére.És igen....

Most már ki merem jelenteni,hogy igenis elfogadom,hogy ez csak plátói szerelem,de min ezek ellenére sem mondok le aról a tervemről,hogy oda állok elé,és elmondom neki,hogy mit is érzek.Mert már ugy gondolom,hogy nincs veszteni valóm.Ha mégis elveszítem,és nem ugy fog ezekután hozzám viszonyulni mint eddig,akkor meg sem érte miatta szenvedni.Persze, egy ideig bántani fog a dolog,de van körülöttem nem egy,nem kettő Legjobb barátnő,és ők át fognak segíteni a nehezén,mert ők szeretnek annyira,hogy nem engedik,hogy széthulljak!!!