Ismét egy nyírkos reggel egy sötét kezdet és egy reménytelen nap.Kicsit félek elkezdeni,mert vannak vágyak,mik ha kitőrnek fájnak.De ez,mit szívemben lakatok zárnak.Nem lehet,tilos a mai világban őszintén kitárni szívünk mélyét,mert sebezhetőek vagyunk,s csak emberek.Sziklaként élni a legjobb,de elszalad mellettünk az idő,a szép,amiért érdemes szenvedni.

Sokan gondolják,hogy itt a vég,nincs tovább,elvesztettelek,ne tovább.De nem lehet így hozzáállni,élni kell és éltetni kell...Senki se jobb a másiknál,mindenki tökéletlen.Csak a szerelem vaksága állít elénk tévhiteket,de az oly jó,oly szép...Sokan vannak,akik bezárkóznak,én is,de már késő,már eljárt az időnk,itt már nincs folytatás.Tovább kell lépnem,de nem akarok,tovább kell élnem,de vele akarok...

Keringek saját érzéseim viharában,megtépázott hajóként az idő végtelenjében,visszagondolok szép napos időkre,mikor még vigyáztak rám szerető barátaim,mikor még nem sodortam magam eszement veszélyekbe.De nem bánom,csak azt,hogy elvesztettelek,csak hogy úgy szerettelek...(szeretlek),de tudom,ennek vége,vége kell lennie,de mégse tudok lépni,löknek,de egy lánc visszafog,egy mélyben kapaszkodó,nem enged,de miért?Láttam,hogy már mást szeretsz,de lehet tévedek,nem tudom,de féltelek.Kértelek,de hiába,mostmár beleüvöltöm a világba,izzó szemeimben négy betű ég: V É G E