Kicsit szomorú a hangulatom. S tulajdonképpen nem is tudom pontosan mitől.
Hiszen még a hó is hull!
Hóvirág helyett
- fonák tiszteletemre -
virághó termett!
Vagy talán pontosan ez lenne a baj? Hiszen a hóesés gyönyörű, s nekem mindig is nagyon fontos volt!?
No, igen! De jó néhány évvel ezelőtt, ilyenkor már otthon a kiskert sarkában apró fehér virágok várták, hogy hazamenjek.
Anyu óvta-védte – nekem!
Hóvirág-ünnep,
minden születésnapom
- míg éltél anyám.
Azóta egyszer kaptam az öcsém feleségétől, amit igen erőteljes könnypotyogással tudtam csak megköszönni, mert azt is hozzátette: Mama helyett!
Már hét éve nem köszönt fel engem – kert sarkában pátyolgatott – hóvirággal (fájó emlékek mindenhonnan előbukkannak, mint egykor az apró virágok)! Hiányoznak...!
Tulajdonképpen nem akarok én szomorú lenni, hisz akiktől az életet kaptam, rám örökítették a makacsságtól (mert a „csakazértis” gyakran kell az életben maradáshoz) kezdve, a huncut észjáráson át, az életigenlő jókedélyüket! Nem hagyhatom őket cserben! ;)
Erről gondolkodva, végül aztán írtam magamnak egy butácska verset:
Születtem – már régen;
tavasszal vagy télen,
gyötrődő estében.
Öröm volt, hogy lettem
- ámbár emlékemben,
ez időt nem leltem.
Már tudom: szerettek,
még érzem: szeretnek,
s reménykedem abban,
majd lassan felednek!
|
