„Rose nel buio” – Rózsák a sötétben, egy régi olasz sláger címe volt ez. Bár én most az emlékeim homályában keresgélve szakítok le pár szálat kedvenc virágomból.
Az első rózsaszín szál, ami eszembe jut, egy, ha nem is világot, de országhatárokat rengető virág. Forró, milánói nyár volt, de a kis rózsaszál dacolva mindennel, üdén pompázott. Vázába akartam tenni, aztán mégis úgy döntöttem, megszárítom, hogy tartós mementója legyen egy érzésnek, amiről azt hittem, örökké tart. Persze végül a szemétbe került. Feng-sui rajongó barátnőm szerint szerencsétlenséget hoz a száraz virág a lakásban… ki tudja, igaz-e. De ezen már nem fog múlni.
Egy másik sokáig őrzött vörös rózsaszál egy édes-lelkes kisfiúhoz kötődik, aki nem tudott még akkor különbséget tenni baráti, már-már anyai szeretet és szerelem között. Szerencsére időközben megtalálta az igazit, akivel remélem, boldogan élnek az idők végezetéig, ahogy a mesében szokták.
A harmadik rózsás emlék egy egész csokor lazacszínű virágköltemény. Titokzatossággal és hazugsággal körül lengett szálak. Akitől kaptam, még ha csak küldette is, figyelt rám. Hisz hónapokkal később is emlékezett, hogy ez a kedvenc árnyalatom. Ha nagyon keresném, valahol ráakadnék még a fényképre, amin megörökítettem. De talán jobb szekrénybe rejteni az elmúlt dolgokat, jól rázárva az ajtót.
Aztán sokáig nem kaptam virágot csak úgy. De hát változik a világ. A romantika elfelejtődik a nagy rohanásban és az érzések hajszolásában, ami legtöbbször csak az érzékeknek nyújt kielégülést, a léleknek nem.
Egy hónapja sincs, hogy ez eszembe jutott, felidézve néhány elmúlt kapcsolatot, kóbor randevút. Tudom, hogy a virág a szárán szép, a természetben, hogy értékesebb egy vacsora meghívás vagy egy doboz márkás parfüm, mégis a virág az virág… olyan, mint a nő – érzékeny. Ha kinyílik, vigyázni kell rá, gyönyörködni benne, ámulni, dicsérni… még akkor is, ha már hervad.
Teltek-múltak a napok, és én ismét rózsát kaptam. Igaz, csak egy virtuális virágot, de mégis ott volt féltőn óvva, két tenyér közé fogva egyetlen izzó rózsabimbó.
Még nem tudom, hogy kinyílik-e, de figyelek rá és törődök vele, ahogy a kis herceg törődött a rózsájával…
„A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat. (…) A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta: - Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondaná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. (…) Mert őt hallottam panaszkodni, meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám. (…)
Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat. (…) Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. – Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért… (…)
Nálatok – mondta a kis herceg - az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. (…) Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák… (…) Csakhogy a szem vak. – tette hozzá a kis herceg. – A szívünkkel kell keresni.”
/Saint-Exupéry/
Legyen a fenti idézet tisztelgés minden rózsa előtt, amit kaptam, s még kapok talán…
(2005-02-23)
