Hétvégére mindig elfáradok. Már ébredéskor gyenge az egész Vígéva! Meg bambulós is.

Ma reggel a házból kilépve (a ház háta mögött szoktam közlekedni, mert úgy közelebb – itt nincs járda, viszont többnyire csak parkoló autók vannak ebben a nevesincs kicsi utcában), a napomat tervezgettem ebben a furcsa még nem teljesen éber állapotban, s csak rakosgattam egymás elé a lábaimat.
Jött szembe egy nő, s én azon morfondíroztam, vajon ismerem-e, mert egy egész kicsit ismerős volt az arca – nadehát: én meg az arcmemória!!!
Úgy látszik az emlékeimben való kutakodás olyan erős figyelmet igényelt, hogy egyszer csak azt vettem észre: jaj! rögtön a földön vagyok. Aprócska jégbalettet bemutatva, letanyáztam a földre. Fenékre, ahogy illik.
Ám, mielőtt még nagyobb nézőközönségem akadt volna, gyorsan felkászálódtam. A „lehetséges, hogy ismerem”-nő meg is kérdezte, nincs-e valami baj, de mivel rámosolyogtam, ment mindenki tovább az útjára.
Már alig van hó, s én rátalálok ebben a kicsi utcácskában egy darabka jégre!? Hümm!!!

Mivel tudom, hogy véletlenek nincsenek, gyorsan meg is találtam a történet magyarázatát. Nem vagyok még öreg (bár a születésnapom kicsit mást sugallt), hisz hipp-hopp felkeltem!

:)))