Vidáman ugráltam le az antik márvány lépcsőn. Körülöttem kongott az üvegkupálás csarnok. Magas árnyékok kúsztak el mellettem. Suttogó alakok. Követtek.

A lépcső alján, a csarnok közepén, hatalmas dísznövényes belső kert volt. A kupola üvegtábláin áttörő fény, ragyogó aranyporban fürdette a leveleket. A harsány, színes növények burjánzásától fülledt volt a levegő. A télikert közepén egy kőoltár emelkedett. Mesterséges alkotás, a természet kezének nyers teremtményei között. Mégsem volt zavaró ottléte. Legalább oly régi volt, mint maguk a növények. Ez az ősiség összekapcsolta őket.

A ház urának magán lakrészében jártam. Eddig csak hallottam erről a kupolás csarnokról. Azt rebesgették, hogy a gazda akkor építette, amikor elhagyta a világot, és ide költözött az idő elől. A bátrabb hangok is csak félve mondták ki azt, hogy ez száműzetésekor történt.

Minden esetre az úr rengeteg időt töltött itt. Mégis csak kevesek – nagyon kevesek- láthatták ezt a kertet. Mindnyájan hittünk, hogy voltak már szemtanúk, hisz honnan származnának akkor ezek a pontos mesék, de találkozni még nem találkoztunk eggyel sem. Számukra a télikert tiltott terület volt.

Nehezemre esett ismeretlenként tekinteni a növényrengetegre. Annyiszor elképzeltem már ezt a csarnokot, oly sokszor simogatta már álmomban talpaimat a finom homok. S most itt volt előttem. Kísérteties hasonmásaként a mesék alapján elképzeltnek.

Játékos mosollyal futottam mindenhez. Megfogtam, fölemeltem a titkos tárgyakat. Tátott szájjal bámultam a szobrokat, melyeken erős és finom tagok csavarodtak egymásra: márvány férfiak, és gránit nők bujálkodtak. Kinyújtottam kezem, s ujjaimmal hozzájuk értem. Egy pillanat káprázatáig, mintha rám kacsintottak volna. Valahol, nehéz függönyök mögött még viháncolásukat is hallani véltem.

Mindent végigjártam, s bár belülről kiabált a lelkiismeretem: nem vettem róla tudomást. A kastély ura nem volt otthon.

Magával ragadó volt a kert. Nem tudtam betelni vele. Végre szemügyre vetettem azokat a kis apróságokat, melyek már hosszú idő óta szólongattak álmomban, s a tiltott gyümölcs zamatával hívtak.

Az árnyékok némán figyelték kíváncsi barangolásomat. Mozdulatlanul kivetítették elfojtott félelmemet.

- Ne tedd! Az úr visszajön majd és megbüntet…

- Téged sem szeret annyira, hogy szemet hunyjon vétked felett…

- Tartsd be tilalmát- intettek remegve, de azért érdeklődve figyelték minden mozdulatomat.

Egy rejtett faládából csillogó kígyóbőr került elő.

- A hüllő aranya- kiáltottam izgatottan. Egy merész gondolattól vezérelve magamra húztam a kígyóbőrt. A hatalmas hüllő életre kelt bennem. Éreztem a testemet eltöltő idegen erőt, s ezzel együtt vad vágy öntött el a gyilkolás után. Az árnyékok ijedten kúsztak odébb, én pedig éhesen kaptam feléjük. Fényes testem tekergőzött a homokban, s így sziszegtem méregfogaim között:

- Iszkoljatok! Féljetek! Elönt és magával ragad e ősi lény ereje. Egészbe le tudnám nyelni bármelyikteket. Megölök mindenkit. Nem nyugszom, míg vér nem lesz mindenhol…

S éreztem, hogy a bennem megszületett gonosz valóban nem fog kegyelmezni. A kígyó pusztítani vágyik, végül felemészteni engem is. A bőr ernyedten esik majd le rólam, én pedig elporladok. De akkor sem fog kielégülni.

-Nem vagyok elég erős az irányításához- fogalmazódott meg bennem. A ház ura igen. Ez az ő eszköze. Azzal, hogy felvettem, lázadtam hatalma ellen. A bőr szorításával együtt rám tapadt a félelem.

Most jöttem csak rá, hogy mit is tettem:

- Egyszerű szolga vagyok csupán. Kedvelt és szeretett lánya a gazdának, de nem élhetek vissza jóságával. Hihetem egy pillanatra, hogy felérhetek hozzá, de elmúlik hamar, s rá kell jönnöm, hogy mennyire gyenge is vagyok. Mindössze porszem a világ dolgaiban.

Váratlanul vijjogás hasított a levegőbe és rémült zsibongás támadt. A zűrzavarban is tisztán hallottam: közeledik. Csapongó orkánon jön, hazatér. Tagjaimat megremegtette a félelem. Biztossá váltam abban, hogy rögvest menekülnöm kell haragja elől.

Kapkodva levetettem magamról a csillogó pikkelyt. Kárörvendően engedett. Tudta jól, akárcsak én, hogy a úr nincs már messze. A bőr a porba hullott, de a félelmem nem engedett. Fejemben egyre erősödött a dübörgő vihar. Otthagytam a kertet és elrohantam. Ki a csarnokból, az épületből, minél messzebb.

Ez az eszeveszett menekülés azt jutatta eszembe, mikor először találkoztam a gazdával. Pontosan ugyan ilyen elkeseredett hévvel menekültem előle, bár – most már tudom- hasztalan volt, hisz úgyis utolért. Akit Ő kiszemelt, azt megkapta.

Még elevenen emlékszem kétségbeesett, végső próbálkozásomra, ahogy minden erőmet megfeszítettem. Ösztönösen védtem életemet minden lehetséges eszközzel, ami segítség után kutató kezeim közé akadt. Mégis, neki semmibe sem került, könnyedén és egyszerűen megszerzett.

Zihálásom próbálta utol érni az előttem csapkodó szelet, de mindhiába. Már nem számított. Ott volt mögöttem. Akárcsak mint annak idején: én kimerülten, lemerevedve álltam, ő pedig hűvös nyugalommal közeledett. Olyan hideg volt, olyan érzéketlen, -ahhoz képest, hogy máskor, hogy felderült az arca, mikor meglátott- hogy már ezzel is némán korbácsolt. Léptei visszhangoztak a hirtelen lecsendesült légben.

Néztem merev arcát, és rá kellett, hogy jöjjek, hogy tulajdon képen nem is ismerem igazán. Sokszor foglalkozik velem, még irigyeim is támadnak mikor kiváltságos órákat nyerek tőle. Olyankor mesél, én pedig hallgatom. Iszom szavait. De magáról soha nem ejt egy szót sem. Csak annyit tudok, mint mindenki más: már a világ kezdetétől létezik. Talán a földdel egy időben teremtetett. Vagy még előtte, a káosz és a végtelen sötétség korában. Egy azon elemek közül, akik visszavonultan figyelték csöppnyi emberiségünk lassú hanyatlását. Soha nem vált aggastyánná. Épp úgy nézett ki, mint, mikor ereje tejében kegyvesztett lett és megátkozták, elűzték. Azóta sem veszett hatalmából. Nem érintette az idő.

Játékszere voltam csupán, egy kellék az unalom elűzésére, mégis kedvence a sok közül. Örömét lelte abban, hogy elnézheti csapongó ifjúságom bájait. Gyakorta behunyta szemét, s elképzelte vidám kacajom dallamára milyen is a zsenge kor zamata. Kacér, kis viháncoló bolondériája voltam, amit önmagának teremett a hosszú évek szürkesége ellen. Belém oltotta az öntörvényűséget, a mohóságot, az akaratosságot, a kíváncsiságot, és a fegyelmezetlenséget. Kedvelte, ha fölébresztette érdeklődésemet, mert tudta úgysem fogok nyugodni. Ő nevelte ilyenné gyermeki naivságomat.

Elkényeztetett voltam. Mindent megkaphattam, még azt is, amit valójában nem. Hiába szabta bőre a korlátaimat, élveztem, ha átléphettem őket. Mégis mindig megbocsátott. Úgy tartották túl elnéző velem szemben. Szerintem direkt óvott a feddésektől. Élő példát állított velem, miként történik, ha teljesen szabadjára engedünk valakit. Miként halmozzuk vétkeinket, ha nem húzza vissza természetünket a szabályok gyolcskötele.

Az emberek mind esendők, s elbuknak néha. De ő, aki hanyatlásukból élt. Hullásuk táplálta. Engem akarattal fertőzött meg. Tudta, hogy örökre ifjú maradok, így nem süllyedek mélyen a gyarlóságok mocsarába, de ahhoz éppen elég leszek, hogy enyhítsem éhségét a bűnre. Hisz a legtermékenyebb csintalanságok gyermeki lényekből fakadnak. Apadhatatlanul…

Most mégis, mintha haragudott volna rám. Arcán nem látszott, de érzetem. Egészen idáig eltűrt mindent.

-Ez lenne hát az utolsó kihágás? Eljött az idő, hogy nem huny már szemet badarságaim fölött?- véltem, hogy eljátszottam a türelmét. Szinte tapintom a haragját, és egyre növekvő erejét. Pontosan tudtam, hogy egyetlen suhintással, egyetlen mozdulattal porrá zúzhatna. Csupán akarnia kéne, s nem léteznék többé. Egész testemben remegtem, s bíztam abban, hogy nem kívánja halálomat, csak méltó büntetésemet.

- Hogy hihetted, hogy elmenekülhetsz? –kérdezte, s hangja dübörgött a horizont vonaláig.

- Én csak…- próbálkoztam mentegetőzni, de nyelvem minduntalan összegabalyodott.

- Ne szólalj meg, ha ilyen mérges kedvemben találsz- ordította, de a végén már mintha nevetett volna. Megenyhültek vonásai. Váratlanul kisimult az arca. Szórakoztatta félelmem! Játéka, melyet az unalom elűzése végett hozott létre, újfent rendeltetésének megfelelően működött. Az nem számított, hogy ezúttal majd elpusztulok félelmemben, nem pedig valami tiltott utat járok, csak az, hogy ő élvezi a helyzetet.

Jó kedvre derült, mint egy atya éretlen, butuska kislányán. Mosolyogva kitárta karját és hívott:

- Jöjj gyermek. Vigasztalódj- s megölelt. Megsimogatta a fejem, majd keze a nyakamra, s onnan a vállamra csúszott. Erősen magához vont. Óvó karja olyan helyen simogatott, ahol atya leányát sohasem szokta.

Egy kis ideig így tartott, aztán körülfogta a derekam és sétára invitált. Mesélni kezdett. Mindig is szerettem hallgatni, ahogy beszél. Leírhatatlan hangja volt. Szinte hozzám ért minden szava, s olyan helyeket érintett, hogy belepirultam. Pedig csak beszélt. A kezeit nem mozdította. Azok hidegen és mereven fogtak át, de titkon beleborzongtam a gondolatba, hogy élet száll beléjük és elindulnak.

Egy lélegzetvételnyi időre –pont annyira, min amennyi az, mikor végső lehelet elhagyja a halott testet- úgy éreztem, mintha az úr pontosan tudná miként gondolkozom és ravasz kis mosoly szökött szája sarkába.

De csak egy pillanat volt. Aztán nyugodt hangján tovább beszélt. Áhítattal hallgattam és ittam minden szavát.

A teremtésről mesélt. Először csak általánosan, de aztán egyre nagyobb mélységekbe vájva. Olyan tudásból merített, amit nem birtokolhat csak az igazi jelenlévő. Teljesen elképedtem, amikor, amikor ráébredtem, mit jelent mindez: Ott volt a világ létének kezdetekor. Megélte a teremtést.

Mindenki tudta, hogy öreg lény, s hogy olyan időkből származik, melyek számunkra végtelenül messze vannak. Még ha mondták is, hogy talán a keletkezések korától létezik, akkor sem hittem benne teljesen. Egészen mostanáig, míg nyilvánvalóvá tette a szó, mely ajkairól tovaszállt.

- A paradicsomkert végtelen növénytengerként terült el mérföldeken keresztül- mesélte álmodozóan- Külön élt, lélegzett. Felhő párákat izzadt és illatokat szült, s beleremegett a szél kéjes kényeztetésébe. A rengeteg maga is burjánzott. Vad orgiákban virított, ezernyi kavalkádjaként a színeknek- ahogy beszélt furcsa, de egy olyan kertet képzeltem el, mint amilyet a kastély belsejében őriz. Gyanú ébredt bennem aziránt, hogy minek az emlékezetére épült az a díszkert.

- A zöld növényfolyamban pedig- fűzte tovább- az emberpár kószált álmatag lomhaságban naphosszakat. Az elzárt kert sok kincset tartogatott számukra. Nem volt benne semmi gátlás, semmi prűdség. Félelem nélkül tárta fel tárta fel bájait és adta oda magát az embernek. Szenvedéllyel és szerelemmel itatta a szomjazó párt. S ott, a virághad közepén, tenyészett a boldogság. Az ember megélhette tulajdon –mára elnyomott- vágyait…Így könnyű volt hozzájuk férkőzni- s ahogy ezt mondta, egyre halkult hangja. Míg végül gyöngén suttogott. Felolvadt a keze, és ujjai váratlan gyorsasággal megmarkoltak. Olyan hévvel, hogy bűnös lelkemben felébredt minden gonoszság, és telhetetlenül kérlelt a fájdalom ellenében: még. Hatalmas erő rejlett benne. Eleresztett. De nem teljesen.

Ráemeltem a tekintetemet. Mosolygott. Mohóságot láttam a szemében. Pont olyan fénnyel égett, mint ahogy az enyémben. Rá kellett döbbenem, hogy mindvégig saját képre formálgatott. Elfeledtem, hogy ki vagyok, hogy ki voltam, azt is éltem-e egyáltalán azelőtt, hogy rám talált. Nincs már olyan emlékem, amiben ne szerepelne Ő. Ezennel befejezte az alkotást - úgy találta nincs már vétek, mi ne gyakorolna vonzást rám-, s elégedetten előző munkájával magasabb szintre helyezte művét. Megteremtette játékszerét, és most kezdett vele igazán játszadozni.

Még egy picit összébb szorította ujjait. Felnyögtem. Közel hajolt hozzám, és tovább beszélt kísértő hangján. Csak egy mondatot lehelt, de benne volt a végzetem. Mindnyájunk végzete. Kissé nosztalgikus gúnnyal ennyit mondott:

- Tudod,…Évát épp ilyen könnyű volt megkísértenem, mint ebben a pillanatban téged, drága gyermek…