“És megalkotta a Örökkévaló Isten az embert..."(1Mózes 2,7).

“Azért teremtette Isten az embert egymagában, hogy tudja: aki megment egy zsidó lelket, olybá vétetik, mintha az egész világot mentette volna meg “ (Szánhedrin 37).

Volt egyszer egy gyermektelen falusi zsidó, aki egy napon, feleségével együtt, felkerekedett és elutazott a szentéletű koznitzi Maggidhoz. A házaspár azzal a kéréssel fordult hozzá, imádkozzon érettük, hogy megadassék nekik a gyermekáldás. A rabbi meg is áldotta őket, az asszonynak pedig egy év múlva megszületett a fia. Nemsokára azonban a csecsemő megbetegedett és veszélybe került az élete. Az asszony könyörgött a férjének, utazzék el ismét a szent rabbihoz és kérje meg, imádkozzék a gyerek felépüléséért. A rabbi ismét csak teljesítette a kérést, de a gyermek állapota ahelyett, hogy javult volna, tovább romlott. Anyja egy pillanatra sem mozdult el a bölcső mellől és szívét határtalan aggodalom töltötte el.

Nagy fáradtságában az anya egy pillanatra elszunnyadt, s felébredvén csodálkozva látta, hogy a gyerek bölcsője mellett egy katona áll, az egyik kezében egy kancsó, a másikkal pedig egy kanállal itatja a csecsemőt a kancsóban lévő folyadékból. Az asszony szörnyen megijedt, jajveszékelni kezdett, mire a katona eltűnt. Ettől a perctől kezdve azonban a gyerek állapota fokozatosan javult és rövidesen teljesen fel is gyógyult.

A gyerek gyógyulása felett érzett boldogságukba félelem vegyült, hátha valami varázslat van a dologban. Mi mást tehettek volna, megint elutaztak Kozsnitzba. Beszámoltak a rabbinak a történtekről, aki megnyugtatta őket, ne féljenek, nem történt semmi rossz, nyugodtan menjenek haza, minden rendben lesz.

Miután látogatói elmentek, a cádik odaadta botját a szolgájának és megparancsolta, menjen ki a temetőbe, üssön egy nagyot egy bizonyos katona sírjára és mondja meg neki, hogy a rabbi hivatja.

A samesz így is tett, a katona meg is jelent a rabbinál, aki megkérdezte tőle:

– Mondd, ki hatalmazott fel téged gyermekek gyógyítására?

A katona válaszként elmesélte halálának történetét: – Amikor katona lettem, gójok közé keveredtem és idővel teljesen olyanná váltam, mint ők, annyira, hogy már nem lehetett felismerni, hogy egyáltalán zsidó vagyok. Az egyetlen különbség az maradt, hogy az igazolványomban az szerepelt, hogy “jevrej" (zsidó).

Egy ízben úton voltam több katonával együtt, amikor egy szegény zsidóba botlottunk, aki valahonnan épp hazafelé bandukolt. A katonák körülvették őt, átkutatták a zsebeit és találtak nála 75 rubelt. A pénzt elvették tőle és tartván attól, hogy bepanaszolja őket a parancsnokságon, felakasztották a szerencsétlent egy fára, majd továbbmentek. Amikor láttam, mi történik, felébredt bennem a zsidó lélek és nagyon sajnáltam a szegény embert. Észrevétlenül lemaradtam a társaimtól, visszamentem és levágtam a kötélről. A zsidó még életben volt. A nálam lévő pénzt, ami éppen annyi volt, mint amennyit elvettek tőle, a kezébe nyomtam, mire ő hálálkodva és boldogan útjára ment. Amikor a katonák visszaértek a laktanyába, sorakozót rendeltek el, így kiderült, hogy én még nem értem vissza. A parancsnok néhány katonát keresésemre küldött, akik ugyanannál a fánál találtak rám, ahol a zsidót felakasztották és így azt is látták, hogy az akasztottnak hűlt helye volt már csak. Arra is rájöttek, hogy csak én menthettem meg azt az embert. Attól való félelmükben, hogy most majd én árulom be őket, elhatározták, ezúttal engem kötnek fel és a parancsnoknak pedig azt jelentik, hogy így találtak rám.

Ily módon haltam meg, és a kozsnitzi temetőben temettek el.

Az égi bíróságon nem tudták, mit kezdjenek velem. A mennyországba nem küldhettek, mivel egész életemben gójok között éltem és ennek következtében sokat vétkeztem. Viszont poklot sem érdemeltem, mert megmentettem egy zsidó testvérem életét és a Talmud szerint, “aki egy zsidó lelket megment, az olyan, mintha az egész világot mentette volna meg". Sokat nyomott a latban, hogy a mentés kapcsán magam is életemet vesztettem. Mérlegelve a körülményeket úgy döntöttek, ellátnak egy olyan földöntúli képességgel, mellyel képes vagyok gyerekeket meggyógyítani, amikor erre a legnagyobb szükség van.

Mikor a szentéletű gesztinai rebbe ezt a történetet elmesélte nagyot sóhajtott és hozzátette: mi érthetünk az aranyhoz, az ezüsthöz, a drágakövekhez, de nem tudjuk kellően értékelni egy egyszerű zsidó lelkét.