fejfájással ébredek, kavarog a gyomrom... megint egy húzós nap lesz.. felkelek és a reggeli teendőim után öltözködni kezdek. aztán eszembe jut valami: ma március 15. szomorú mosoly, aztán levetem a már felvett ruháimat és gyászba öltözöm. persze kimegyek majd a megemlékezésekre... hogyne mennék, hiszen félig meddig én szerveztem az egész napos programot... először az irodába megyek, majd innem jön a templom és a megemlékezés... és már előre tombol a dühöm... mint minden évben... tombolok, mert nem a márciusi ifjakat gyászolom... rájuk büszke vagyok... magamat, magunkat gyászolom... mindazokat gyászolom akik - akák a marhák, láncra kötve - minden év mácius 15.-én kivonulnak a megemlékezésre és Petőfi hazafias verseit hallgatják... és ezeket a verseket azok szavalják akik nap mint nap eladnak minket, eladnak engem és el fogják adni a gyerekeimet is... ha nem is ők, hát a jogutódjaik... mennem kell... ott kell lennem, ha nem mennék az megint felkavarná az állóvizet... vajon az felkavarja majd, ha elhányom magam, vagy az ha fellépek az emelvényre földre taszitom az épp beszélő lélekkufárt majd rátaposva hazaküldöm az embereket imádkozni?

mert nem a téren kell kezdeni a megemlékezést, hanem magunkban... mert méltóak vagyunk-e egyáltalán arra, hogy emlékezhessünk? mi rejtőzik a lelkünkben valójában? mennyit ér ez nekünk valójában?

ha ma kimentek egy megemlékezésre, előtte forduljatok magatokba és gondoljátok végig... legalább magatokhoz legyetek őszinték... ti mit tettek volna... és mit tennétek most?

és mit tettetek most?