Bolond vagyok! Szeretnek, szeretek és mégsem tudok boldog lenni. Mindig azt akarom, aki nem az enyém!
Egy hónapja még az enyém volt. És én az Övé. Nemsokára ünnepeltük volna a 3 és fél éves évfordulónkat. Hosszú idő. Mindenből kijutott nekünk : örömből - bánatból, izgalomból - unalomból, szerelemből - veszekedésből... Az utóbbi hónapokban viszont elcsendesült minden. A szenvedély teljesen kihalt. Változást akartam! Nem hittem, hogy lesz hozzá erőm, hiszen a megszokás biztonságot nyújt és ki ne szeretné a biztonságot? Mellette minden kiszámítható volt. Mindig tudtam, hogy mikor mit várhatok tőle - leginkább semmit.
Egyszer, egy menetrendszerű veszekedést követő békülés alkalmával meg is mondtam neki, hogyha nem utálnék annyira otthon lakni a családommal, már régen szakítottam volna Vele. Mosolygott. Én is. Pedig akkor talán még komolyan is gondoltam.
Aztán egy hónappal ezelőtt jött a Férfi. A tinédzser fejjel elképzelt tökéletes Férfi. (Egy-két apróságot leszámítva.) Minden megvan benne, amit csak akarhat egy nő: intelligens, értelmes, figyelmes, érzékeny, sármos, ötletdús, céltudatos, őszinte, magabiztos, magával ragadó... egy imádnivaló bohóc, aki nagyon mély érzelmekre képes. Egy pillanat alatt felforgatta az életemet. De hisz' ezt akartam!!!
Az új "szerelem" a régivel ellentétben mozgalmas. "Az idő feleződik", amikor együtt vagyunk. Fantasztikus érzés, hogy annyira hisz bennem, mint még soha senki. Elhiteti velem, hogy mindent el tudok érni, ha igazán akarom és hogy egy csodálatos nő vagyok. Tudom, hogy bármit megtenne vagy inkább megvenne, csak mosolyogjak (Presser után szabadon).
Mindig irigykedve néztem a romantikus filmekben azt a csodálatos szerelmet, amiről úgy gondoltam, hogy a valós életben nem is létezhet. Egyszerűen képtelennek tartottam a férfi nemet arra, hogy tudjanak szeretni. Igazán! Szerelemmel! Nem tudom, hogy miért alakult ki bennem ez a tévhit, de jött ez a Férfi és bebizonyította, hogy már megint nincs igazam.
Ez a Férfi tudta, hogy milyen kapcsolatban élek. És azt mondta, hogy kellek neki. Nem erőltet semmit, mert ő a "betolakodó", ezért elvárásai sincsennek, az lesz, amit én akarok. Ő a legapróbb morzsát is szívesen fogadja, amit tőlem kap, hiszen nincs más választása. És én elhittem neki. Egyre közelebb engedtem magamhoz. Ő is egyre nyitottabb, őszintébb lett velem. Szeretem és szeret!
De egyre nehezebb volt hazudni otthon. Ezért időt kértem Tőle, hogy "végiggondolhassam a kapcsolatunkat", ami lassan márcsak annyiból állt, hogy egymás mellett éltünk egy szobában. Már nem beszélgettünk egymással, az ölelések egyre ritkábbá váltak és már a mobilomat sem nézegettem munkaidő alatt, hogy vajon küldött-e SMS-t, hogy mennyire hiányzok neki. A "szeretlek" szó mondogatása is rutinná vált. Megszoktuk egymást és beleuntunk a hétköznapokba. Vagyis én!
És a Férfi azt mondta, hogy létezik másmilyen szerelem is. Hinni akartam neki! És most be is bizonyítja!
És azt is mondta, hogy majd elérünk egy útkereszteződéshez - az enyémhez, ahol nekem kell döntenem, hogy merre akarok tovább menni. Az én döntésem lesz, ő le is fog maradni mögöttem. És tessék! Itt az az átkozott útkereszteződés! De nem akarom! Nincs jó döntés, mert ... nincs.
Már másfél hete nem láttam Őt. Nagyon hiányzik! De miért??? Azt hittem, hogyha majd jön egy új szerelem, akkor képes leszek fájdalom (és hezitálás) nélkül szakítani vele. Tévedtem! Pedig mindenki őrültnek néz és már oly' régóta hallgatom azt, hogy nem illünk össze és sokkal jobb lenne nekem, ha elhagynám. Senki nem értette, hogy miért bocsátok meg neki mindent és miért megyek vissza hozzá a veszekedések után. És ezt olyan sokan és sokszor kérdezték, hogy már én is elbizonytalanodtam : "tényleg, miért is?" Csak azért, mert kell valaki? Csak azért, mert már a megszokottság biztonságára van szükségem? Ez a másfél hét viszont egyértelművé tette : szeretem!
És a másik oldalon ott áll a Férfi, aki ígéretével szemben nemhogy lemarad, de lökdös az útkereszteződés felé! Rettegek! És igenis haragszom a Férfira, mert ki akar tépni a szívemből egy hatalmas darabot! Amikor képes vagyok az eszemre hallgatni, tudom, hogy igaza van, de a szívem tiltakozik! Ész és a szív... Miért nem tud ez a kettő egymással szinkronban működni? Csak egyszer legalább! Csak egyetlen egyszer akarnák ugyanazt... !!
És tudom, hogy döntenem kell, de képtelen vagyok rá! MIÉRT? Miért nem tudok lemondani egyikről sem?!
