Most pedig megírom, ahogy megígértem, hogyan lettem én fivér. Kétszeresen!!! Ez aztán a kacifántos történet!
…
Egy kicsit most elgondolkoztam. (Ezt jelzi a fenti 3 pont) Ugyanis kétségek merültek fel. Elmondjam, ne mondjam? Ez a történet, hogy finom legyek, kényes. Mit kényes, valóságos görög sorstragédia! Persze, az Élet, így nagybetűvel, tele van ilyesmivel, és ahogy a szólás mondja: semmi sem idegen tőlem, ami emberi. Ilyen történeteket leginkább az írók agyalnak ki. Náluk aztán igazán nem tudni mi igaz, mi nem. (Lásd: Esterházy)
Ez a különös történet is…
1974-ben, (tizenkilenc éves voltam akkor), az egykori NDK-ban dolgoztam, mint vendégmunkás. Drezda mellett, egy Kosvig nevű kisvárosban. (Úgy kell ejteni, hogy koszvis, szászsvájciasan.) Az, hogy dolgoztam, kicsit túlzás, csak annyit, ami szükséges volt, időnk nagy részét csajozással töltöttük. Ezekről az évekről még majd írok máskor (tanulságos évek voltak), most csak annyit, hogy amikor már meguntuk a német libákat, felkerekedtünk (MZ- motor) és ellátogattunk más városok magyar kolóniára is. (A hazai süti mindig finomabb, mit magyarázzam?)
Szóval egy másik város másik magyar kolóniáján ismerkedtem meg Évával és Marikával. Évával jártam, de mivel Marika a barátnője volt, mindenhová hármasban mentünk. Évával kapcsolatban el kell mondanom: az Évák különleges szerepet töltenek be az életemben. Ugyanis mindenhová követnek. Olyanok ők, mint a búvópatakok az Életem nevű hegységrendszer alatt. Egyikkel együtt futsz egy darabig, aztán valahová lebukik, valahol újra találkozol vele, egybefolyik életeddel, megint elkanyarodik, néha az se tudod, ő az a búvópatak, vagy már valaki más. Például volt egy Eva Müller nevű lány NDK-ban, kiderült, hogy nem is német (most kapaszkodjatok meg!), hanem görög. Viszont később az egyik jó barátom, itt Magyarországon elvett egy Müller Éva nevű hölgyeményt. Velük is jócskán összegabalyodott az életünk. Ráadásul ez az Éva Müller teljesen úgy nézett ki, mint az a német. Vagy görög. Na jó, ebbe most ne merüljünk bele.
Ezt csak annak illusztrálására említettem meg, hogy milyen furcsa az élet, és ha sokáig él az emberfia, minden variáció előfordul legalább egyszer.
Hogy egyik szavamat a másikba öltsem és visszatérve Évára és Marikára, be kell vallanom, előfordul az ilyesmi a fiúknál, bár Évával jártam valójában Marika tetszett jobban. Helyesebb volt, és valahogyan lelkileg is jobban megértettük egymást. Titkos mosolyokat váltottunk Éva háta mögött, széke mögött kezünk, ujjaink egymásba fonódtak…
De elmúltak, (minden véget ér egyszer), az NDK-s édes évek, hazajöttem én kedves Magyarországomra, az élet, az idő folydogált a maga csendes (hol nem csendes) medrében, és eltelt jó sok év.
Pontosabban és konkrétan 23 év. Ekkor az én Jóédesanyám nagykomoly arccal elém állt, és így szólt: Fiam, most pedig el kell mondanom neked valamit. Nekem, illetve nekem és apádnak van egy nagy titkunk.
Amikor idáig ért a nagykomoly mondanivalójával, szívem el kezdett kalimpálni és röpdösni. Mindig is gondoltam én, hogy lehet itt valami Nagy Titok. Minden embernek van egy Nagy Titka. Boldog voltam, hogy most már nekem is lesz egy, és nem halok meg úgy, hogy nincs egy Nagy Titkom. A Nagy Titok sózza meg az Életet. Enélkül nem is élet az élet. Tovább hallgattam tehát Anyám, de belülről hol sápadoztam, hol irultam- pirultam.
Kaptam egy levelet, mondta, Németországból. Ezt a levelet a lányom írta. Tudod, nekem van egy lányom is, most, ezek után, el kell, hogy mondjam, úgysem lehetne már titkolni ezt, ezek után, a német vöröskereszt keresőszolgálatát bízta meg, hogy keressenek meg engem, vagyis az igazi Anyját, Apád, meg az én titkunk volt ez, de már te felnőtt férfi vagy, biztosan megérted…
Igen, megértettem. De, azért, hogy az olvasóm is megértse, el kell, hogy mondjam, Anyám egy győri prolilány volt, óriási szegénységben éltek, a város vasútállomása közelében, egy Vaddisznóudvar nevű munkáscsaládok által lakott bérházban. (Hogy miért nevezték Vaddisznóudvarnak, nem tudom, Apám emlegette így amikor beszívott) a lakások szűkek és sötétek, a WC-k (budik) az udvaron, szóval tipikus prolitanya. Anyám anyja kicsi, vékonycsontú, úgy nézett ki, tisztára, mint József Attila Mamája, Nagyapám meg kiköpött néhai József Áron. Ő a vasútnál dolgozott, Nagyanyám meg a szövőgyárban.
Szegény Anyám tizenhét évesen egy egyéjszakás kaland után teherbe maradt, az apa eltűnt a hajnallal együtt és Anyám kihordta a nem kívánt gyermeket. Vállalta volna egyedül is, de a Sorsnak és a szüleinek más tervei voltak.
Amikor a szülési szabadság után visszament dolgozni (ő is szövőnő volt) a gyárba, szülei valósággal ellopták a Máriát. (Ezt a nevet kapta, Nagymamám után.)
És Anyám tudta nélkül beadták a csecsemőotthonba!
Amikor Anyám hazament és nem találta, persze könyörgött, sírt-rítt, nem részletezem, mindenki el tudja képzelni ezt a szituációt. A lányka, később nevelőszülőkhöz került egy Győr melletti faluba. Anyám még sokáig kereste kétségbeesve, persze már nem találhatott rá.
Aki nem élte át az ötvenes éveket, az biztosan nem érti meg ezt az egészet, aki viszont átélte annak nem kell, hogy megmagyarázzam.
A levél, amit Anyám kapott merő bocsánatkérés volt. Hogy dehogy akar ő betolakodni Anyám életébe, a világért sem zavarna, de meghaltak a nevelőszülei, ő Németországban él, és úgy érzi, most eljött az ideje, hogy megismerje az igazi anyját, meg, hogy ő nem haragszik, tudja ő mi is történt valójában, de ő szeretne egy igazi anyukát, mert annyira hiányzik, és nem akar ő mást, csak levelezni néha, satöbbi, satöbbi.
Gondolhatjátok, mit éreztem. Eddig, negyvenkét évig, bárki, aki megkérdezte tőlem, mond, csak hányan vagytok ti testvérek, én így válaszoltam: Ketten. Van egy öcsém. Erre az érdeklődő: ja, a Gyula! És most pedig lett egy nővérem! Negyvenkét évesen! Nem semmi!
Aztán, szép lassan elindult a levelezés Anyám és elsőszülött (már nem én voltam az elsőszülött) gyermeke között. Az egyik levélben leírta röviden életét. Nevelőszüleit szerette, de mindig is vágyott rá, hogy megismerje az igazi anyját. Szakmunkás képzőt végzett és 1971-ben az NDK-ba ment ki dolgozni. Ott ismerkedett meg jelenlegi férjével, aki Nyugat-Németországból jött és mint gyártervező mérnök dolgozott ott, ahol ő is, a szövőgyárban.
Amikor idáig értem a levele olvasásába, szívembe valami jeges balsejtelem lopózott. Egy pillantást vetettem a borítékra: a feladó; Marika Richter.
Itt valami nem stimmel. Anyu, kérdeztem, nem küldött Marika fényképet magáról? De igen, épp most akartam megmutatni neked, nézd ő az, ő az én lányom, és mostantól a te nővéred, nézd, igaz, helyes…
Az olvasó már biztosan tudja ki volt azon a fényképen. Bizony, bizony a Marika.
És most gondoljon mindenki arra, amire akar.
