Másnap sem volt más nap. Csak talán egy kicsit nehezebb, leterítette az influenza őt is fájt feje, nem kapott levegőt, és ingerültebb volt a gyerekekkel, mint máskor. Igaz, ők is kitettek magukért; kiöntötték a vizet a párologtatóból a padlószőnyegre, a plafonról kellett levkarnia az ebédet, nem akartak egyáltatlán aludni, felvették szép sorban az összes ünneplő ruhát a szekrényből, hacukában mászkáltak, hátizsákkal, gumicsizmában, tele volt velük a lakás. Mindig láb alatt voltak, így Micike estére még rosszabbul lett. Meg az a levél is megzavarta, ami egy címzetlen banktól jött, nyomozott utána, semmi nyoma nem volt, már a logoja is gyanúsan nézett ki, Hivatalosnak tűnt, de mégis… Olvasta valahol, hogy Nyugat-Afrikában pár dollárért lehet hivatali bélyegzőket kapni, és mivel nagy a munkanélküliség, sok ügyvéd, képzett ember keresi a „hiszékenyek vámszedőjeként” kenyerét, nem könnyű kinyomozni a telefonszámokat, ez emésztette fel szinte minden erejét. Választékos a beszédük, aztán ha nem mutatsz hajlandóságot, hogy fizess a soha nem volt milliók átutalásáért, eltűnnek.
Micike megtette a kötelességét; egy pár e-mailt eljuttatott az FBI-nak, hátha „ő is tehet valamit az internet biztonságáért”.
Igen, BIZTONSÁG: Jó volt a biztos, meleg házban üldögélni, esténként az ágymelegbe a párát visszalehelni, szuszogni, tudva, hogy van aki csak őérte szuszog ezekben a pillanatokban is.
És elmúlt az, hogy haragudott a gyerekekre, a férje kritikáira, az információ –és pénzhiányra, azokra a sötét képű csalókra, nem haragudott senkire, önmagán kívül, meg a fejfájásán, hogy így begubózik, és ha felad egy hirdetést, 100 –ból egy válasz valamennyire becsületes szándékú, de az is csak ígéret, meg majd, és talán, valamikor, valahol lesz valami más.
*****
Aztán rájött, hogy Ő tehet minden élete kudarcáról. Az összesről. Hogy Hórusz szemrehányást tett, az orrára koppintott, nem lepte meg, mert tudta, hogy igaza van.
Atomtitkokhoz nem jutott ugyan, és levegőhöz is alig, saját helyzetét mégis világosan látta. Meg látta Hóruszt is, farkasemberként a bekölcei erdőben, egy fa törzsét teljesen lenyúzta, meghántotta, ahogy itt szokták mondani, és körbe-körbe járva várt rá. Rá, aki isteni létét feladva őrülten kívánta a zsigeri lényt, a megfáradt Micikét.
Csak bolyongott a végtelen erdőben, és várt. Tudta, Micike úgyis rátalál egyszer, újra.
Kicsit talán megnyugodott. Micike eközben terveket szőtt, írt, álmodott és élt.
***
Ez volt a legfontosabb. A megfigyelőállás. Úgynevezett magasles. Meg a távolság érzése. A hatósugáron belül való maradás. A szpontzorokról lemondott. A jövőről nem. Tudta, miért világít a csillag olyan ulzálón minden éjjel.
Az ujjbegyeiben érezte a tavaszt. Nyakszirtjén pedig, és tarkóján Hórusz forró leheletét.
****
De Isten is várakozó álláspontra helyezkedett, mint Hórusz, a döntés Micike kezében volt, habár a döntésképtelenség uralta az egész életét, az egy helyben topogás, a pénz-és információhiány, a becsület, az adott szó semmissége, a referenciapontok, rejtett hivatkozások, a kapcsolatok titkossága és nyitottsága, a védtelenség, az e-mailek túlszűrése, a helykeresés, a hang megtalálása, a befalazott névtelen múmia-lét, a magatartásproblémák –és zavarok, a beilleszkedés elutasítása, mind-mind saját kárhozatát készítették elő.
Felkavarta a múlt, felzaklatta a jövő. Mindig az árnyékot kereste, a naptól megfájdult a feje, sosem bírta a túl meleget, fázni kezdett rögtön, rázta a hideg, nem tudta, az állandóságot szereti –e jobban, vagy az izgató változást, a szelet mindenesetre gyűlölte, és a frontátvonulásokat, a kimozdulással nem volt általában gondja, a lehetőség hiányát kivéve. Érezte, hogy egyszer ennek a korszaknak is vége lesz, ennek az életnek, ennek a fájdalmas agóniának, a boldogság-nélküli nyughatatlan hétköznapoknak. Érezte. Tudta. Isten újabb kihívást készített elő neki, benne volt a levegőben a tudás, a megmutatkozás, az elrejtőzés, minden…
*** |
|
|
|
|
