| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Az ítélet 4. Ideje:: 05-03-2005 @ 09:11 am |
|
|
|
|
… Várt, amíg minden csöndes lett fölötte.
Akkor vette észre.
Az odú mélyéből, a fülledt feketeségből hörgő hangok szűrődtek felé.
Minta egy beteg fajtársának nehézkes lélegzetvételeit hallaná.
Megrezdült, ajkai lassan kinyíltak.
- Van… Van itt valaki?
Halk kérdésére mély sóhajtás volt a válasz, a másik csupán néhány
méterre lehetett tőle. Vagy még közelebb.
- Csak én vagyok. – suttogta a sötét. – A Remete. Ez a lakhelyem.
- Mi?
- A Remete vagyok… - szólt újra a másik. Lihegve beszélt, hörgő hangok
kísérték a szavait. – Te már biztosan nem hallottál rólam.
Hun hallgatott, a sötétségbe meredt, ösztönösen megrázta a fejét.
Közben eszébe jutott, hogy a mozdulatát senki nem láthatja.
- A fejedet rázod, igaz? – szólalt meg a Remete. – Tudod, az én
érzékeim megszokták ezt a sötétséget. Már több mint ötven éve, hogy
beköltöztem ide.
Hun lassan fogta fel a szavak értelmét. „…Már több mint ötven éve…”
- Tessék?
- Nagyon öreg lehetek. Azt hiszem, a mai generáció már régen
elfelejtette a létezésemet.
A Remete hangja rekedten szólt, úgy tűnt, hörgésének fölerősödő
hullámait lassanként fogadja magába a sötét. Hun elgondolkodva figyelt.
Felült az agyagos talajon, fejét a hangok irányába fordította, megemelt
fejjel beleszagolt a levegőbe.
„Egy… remete?”
- Te… Hogy kerültél ide?- suttogta.
- Nem emlékszem pontosan. – mondta a Remete. – De azt tudom - lihegett.
-, hogy legalább három generáció születését és halálát éltem meg.
„Micsoda?” Hun megélesedő pillantása áthatolhatatlan sötétségbe
ütközött, amint a hangok eredetét kereste.
- Miért élsz itt? Hogyan? – kérdezte Hun felélénkülve. – Mit… Mit
keresel ebben a… némaságban?
Sóhajtás hallatszott
- A magány, fiam - felelte halkan a Remete. -, bölcsességgel veszi
körül az embert.
„Szóval egy… filozófus?” tűnődött Hun.
- Akkor te nagyon bölcs lehetsz!
- Hiába gúnyolódsz, fiam. – szólt lassan az öreg. – Valóban az vagyok.
Hun hangja felcsattant.
- Mi mindent tudsz?
- Mindent tudok - mondta az öreg. -, amit a fajunknak tudnia kellene.
Hun lassan előrehajolt.
- Na és mit tudsz, amit nem tud a fajunk? – kérdezte hirtelen.
Föltérdelt az odú mélyén, állát fölszegte, tekintetével a tömör
feketeségbe figyelt. „Ez a Remete…Talán ő a sors küldötte.”
A sötétség belsejében csak az öreg hörgő lélegzetvétele hallatszott.
- Teee… Mit tudsz a Katasztrófáról? – kérdezte Hun.
- Azt mondják…
- Azt mondják?
- Az én időmben, fiam, az a szóbeszéd járta, a Katasztrófa az ősi faj
bűneinek következménye volt.
„Aha…” bólintott némán Hun. Elgondolkodott.
- Most is ez a szóbeszéd járja. – vállat vont. – Azt mondd el, öreg,
mit tudsz te, amit mi nem tudunk! Ismertél az Elődök közül valakit?
Visszajönnek? Visszajönnek egy napon a holtak? Milyen lesz az Ítélet
Napja? Eljön a Kékszemű?
A Remete lihegése elhallgatott egy pillanatra, s a sötétség
titokzatosan, feketén közvetítette a csöndet.
- Túl sokat kérdezel egyszerre, fiú!
Hun gondolatai összetorlódtak egy hirtelen feltámadt reménység hatására.
- És a Találmányról mit tudsz? Miért zárták el? Miért veszélyes? Mit
hallottál a fenti világról? Az ősi kultúráról? Mit tudsz a napfényről,
amit négy generáció óta nem látott a fajunk? Mit tudsz a fákról, a
hegyekről, az állatokról? Mit tudsz a víztükörről? Igaz, hogy a nagy
vizek felületén a külvilág képe jelenik meg?
- Tükörkép. – szólalt meg lassan az öreg. – Tükörkép. – mondta halkan.
Hun figyelt.
- A nagy vizek felületén a külvilág képe jelenik meg. – ismételte tompa
hangon az öreg.
Hun a sarkaira ereszkedve ült, ujjainak hegyét lassan
összeillesztgette. A sötétség eltakarta a mozdulatait.
- Az ősi civilizáció, amely a föld felett építkezett – szólalt meg a
Remete -, nagyon sok találmányt készített.
Hun még mindig a kezeivel játszott.
- Találmányok? Sok? Sokfélék?
- Házak… - suttogta rekedten az öreg. – Gépek… Évszázados tudományok
pusztultak el a Katasztrófa idején. És a fenti világ…
- A fenti világ?
- A napfény, a hegyek, a nagy vizek… elvesztek számunkra akkor. –
mondta a Remete.
Hun a szakadék oldalának támasztotta a hátát, lefelé nézett, sóhajtott.
- Na jól van, öreg! Mit tudsz az Ítélet Napjáról? – kérdezte
szemtelenül.
- Az Ítélet Napja ma van. – szólt egyszercsak a Remete.
Hun fölkapta a fejét.
- Micsoda?!
- Az Ítélet Napja ma van. – ismételte az öreg. Csöndesen mondta ezt.
- Ahh… - Hun megrázkódott. – Te tényleg őrült vagy, Remete!
- Miért? – kérdezte vissza a másik. – Téged ma halálraítéltek.
Hun összerándult a szó hallatán, megint a térdére emelkedett,
mutatóujjával hevesen hadonászni kezdett.
- Na idefigyelj! Honnan…? – elhallgatott, mert a kimondott szó
megdermesztette. „HONNAN tudja…?”
- Én mindent tudok, ami a Földalatti Városban történik. – szólt az öreg.
- Lehetetlen! – vágta oda Hun.
- Telepátia. – mondta az öreg.
- Mi?
- Van sok tudomány… - felelte az öreg. - …egy tudomány… -
elgondolkodott. - …amiről rég elfeledkezett a fajunk. A telepátia.
Hun hallgatott néhány másodpercig.
- Nem értem.
- Hidd el, fiam, - mondta a Remete. - MINDENT tudok, amit a fajnak
tudnia kellene. Tudom a múltat. A jelent.
Hun ingatta a fejét. Felcsattant.
- Szóval ma van az Ítélet Napja, mi? – Szíve megint erősebben
lüktetett, lelkében vad erővel támadt fel minden rákényszerített
önvédelme.
- Igen. – mondta a Remete.
Hun föltápászkodott az odú mélyén és önkéntelenül gesztikulálni kezdett.
- Ismered az Írást egyáltalán, te öreg? – előrébb lépett a sötétben,
arrafelé, amerre az öreget sejtette. - Az Ítélet Napján eljönnek az
Elődök szellemei… - ismételte a betanult szöveget. -, és a Kékszemű
nevében ítéletet mondanak kicsik és nagyok felett. Az Ítélet Napján az
Utódok megismerik a Találmányt és megismerik a Napvilág útját! Nemde? -
elhallgatott.
Szavaira csend volt a válasz.
- Na? Ki az a Kékszemű, Remete? Eljön? Mikor jön el?
- Eljön, fiam. – szólt az odú mélyéből az öreg. – Ő a Bűntelen.
- Szóval bűntelen! - Hun még egy lépést tett előre. - És? Milyen lesz?
Találkozom majd vele?
- Találkozol vele.
- Mikor?
- Ma.
- Tényleg? – a fiatal férfi hangja megemelkedett. – Kék szeme lesz?
- Ragyogóbb kék szeme lesz, mint bárki másnak, aki a föld alatt
született. – mondta az öreg remete. - Csodálatosan ragyogó szeme lesz!
Hun a fejét ingatva leengedte a karjait.
- Őrült vagy, Remete.
Csönd lett.
- Nem vagyok őrült, Hun. – szólalt meg az öreg. A sötétség tompaságba
burkolta a szavait, mozgásából semmi sem látszott, lihegése mintha egy
láthatatlan szellem kísértő hangja lett volna.
- Tudod a nevem?
- Igen.
- Engem még ma megölnek, Remete.
- Túléled, fiam.
- Hát persze! – Hun visszahátrált a szakadék széléig, leült, hátát a
nyirkos talajnak vetette. – Hát persze! – mellkasa hevesen
megemelkedett. – Hát persze, Remete.
A szakadék mélyén csak az öreg hörgő lélegzetvétele hallatszott.
- És a Találmány? – kérdezte Hun. – Mi az a Találmány? Miféle eszköz?
- A Találmányt… ó…! – mondta csöndes hangon az öreg. – A Találmányt
neked kell megtalálnod, fiam!
Hun ezúttal némán meredt a sötétségbe. Nem mozdult, szemei
összeszűkültek.
„Egy őrült.” gondolta. ”Egy őrülttel vagyok összezárva.”
- Az életem árán sem tenném kockára a faj létét azzal, hogy feltöröm a
Zárt Ajtót. – szólalt meg. – Ha olyan bölcs lennél, öreg…, ha tényleg
mindent tudnál, akkor ezt is tudnád! Akkor ismernél engem!
A Remete megmozdult az odú mélyén. Mozdulásaival csosszanó hangokat
hallatott.
- Ismerlek, fiam.
Csönd ereszkedett a két férfi közé, s a csöndben a sűrűsödő gondolatok
úgy ostromolták a néma falakat, mint hangtalan hullámok.
- Min gondolkozol? – kérdezte egyszercsak a Remete.
- A bűnömön. – mondta Hun. – Azon, hogy mi a bűnöm.
- Elítéltetted magad. – válaszolt a Remete. – Kiprovokáltál a
Társadalomból egy példátlan cselekedetet.
- Igen.
- Ez a bűnöd. – suttogta a Remete. – Elhoztad közénk az Ítéletet. A
valódit. Azt, amiről az Írás beszél.
Hun maga elé meredt. Elméjében egy apró kétely jelent meg, felvibrált,
majd hirtelen növekedni kezdett.
- Miért lenne ez a valódi Ítélet? – kérdezte hirtelen.
A Remete sóhajtott.
- Mert nincs másik, amely elindítsa a végzetet. – suttogta
jelentőségteljesen. – Érted? Nincs másik! És nem is lesz!
To be continued... |
|
|
|
|
Utoljára változtatva 05-03-2005 @ 09:12 am
| Hozzászóló: Anna1955 (Ideje: 05-03-2005 @ 12:58 pm)
Comment: Csak imételni tudom magam, nagyon tetszik és nagyon várom a folytatást !!! Köszönöm az élményt :))))))) |
|
|
|
|
|
