Csak a Ház volt sötét és kimért - bonyolult körvonalai belehasítottak a horizontba.

A Ház a környék hét dombjának egyikén állt. A környezö területeket bokrok és facsoportok borították, ám az épület környékén fü is alig nött. A Fiú hallani vélte a Lány lélegzését valahonnan a falak mögül, melyek - legalább is neki úgy tünt - gonoszul hallgattak a nyomasztóan fülledt délután amúgy is reménytelen némaságában. Végtelennek tünö idö óta kereste a lányt a Ház falainak labirintusában. Óriás percek és órák, óriás napok teltek el - talán.

Az egyik szük ablakon mindeközben néhány halvány rózsaszín gömb repült az épületbe, majd kicsiny méretükhöz képest igencsak méltóságteljesen folytatták útjukat a semmibe.

Az idös úr az öreg hölgy mellé telepedett a padon. A levegö megtelt körülöttük valami megymagyarázhatatlan dologgal, s az asszony mesélni kezdett. Egészen fiatal koráról, egy nagy és végtelen szerelemröl szólt a történet. A szavai csilingeltek, mondatai már-már dallamok voltak - felszökkentek, majd elvegyültek a Föld zúgásában. Évtizedekkel azelötti önmagáról és egy fiúról beszélt. Pár év lehetett csak köztük. Véletlenül találkoztak - és észrevétlen, minden átmenet nélkül érintette meg őket valami nagyszerü érzés. Késöbb, amikor egészen közel kerülhettek volna egymáshoz, meggondolatlanul, talán kicsit önzö módon fordultak egyre többször magukba - saját fontos, vagy legalább is fontosabbnak hitt, problémáik miatt. Aztán egy szeles, késö öszi este után soha többé nem látták egymást...

A Lány léptei visszhangot vertek a kongó folyosókon. Az ajtók zárva, bár valószínüleg különben sem vezettek volna sehova. Akarta, hogy rátaláljon a Fiú. Érezte közelségét. Talán éppen a fal másik oldalán áll - gondolta magában -, s megérintette a meleg és nyirkos idegen anyagot. A Fiú a fal másik oldalán haladt éppen. Tenyerével hol kisebbeket, hol nagyobbakat csapott rá. Hirtelen megállt, és valami mélyröl feltörö megérzéstöl hajtva kitárt ujjú tenyereit a falhoz tapasztotta. Az épület részecskéi felsikoltottak a szinte kibírhatatlan teher alatt: a Lány a fal másik oldalának ugyanazon pontját érintette meg. Sajnos ezt egyiköjük sem tudhatta...

Az idös hölgy befejezte a történetét, aztán sokáig halgatott. Jólesően ízlegette elreppent szavait - közben legbelül súlyos, nehéz fájdalom ébredt benne, hirtelen növekedett, megpróbálva kitölteni az elszállt szavak után támadt ürt. Az öregember mindent megérzett, s mindent megértett. Az asszony felé fordult, aki ugyan nem viszonozta pillantását, de így is rájött, ki az, aki mellette ül. Talán a fájdalom a szíve környékén, az segített ráeszmélni. Gondolatai összezavarodtak. Vajon mit jelenthet ez a megkésett találkozás, annyi óriás év után? Csak üresen bámult a Nap vöröslö korongjára, amely kezdett végérvényesen eltünni az egyre nagyobbnak tünö Építmény mögött. Légzése szabálytalanná vált, s miközben hét rózsaszín buborék a Ház egyik ablakán kirepülve a nagy vörös gömb után igyekezett, az idös hölgy holtan hanyatlott az öregember mellé.

A Lány kirohant az épület kapuján, amely egyszer csak ott termett elötte a reménytelenül hosszú labirintus végén. A padhoz szaladt, majd némán zokogni kezdett, ahogy az élettelen testet a karjaiba zárta. Az idös úr meg csak ült a padon, és a Házat figyelte - az egyik ablakban, fent a magasban mintha megjelent volna valaki. Fentről az ablakból a Fiú is észrevette az öreget, de a Lány látványa annyira lenyügözte, hogy szinte tudomást sem vett róla. Várjál rám! - suttogta maga elé elcsukló hangon, aztán bizonytalan léptekkel a lépcsöház felé indult, hogy megoldja a rá váró feladványt.

A nyugati látóhatár felett pedig hét rózsaszínü buborék egy utolsót villant, majd hangtalan robbanással ezer felé szakadtak...