Az egész húsvét után kezdődött. Evés után fájt a gyomorszájam, savas érzés terjengett hasamban, hányinger kerülgetett, és úgy kérődztem, hogy a legszebb Riska is megirigyelhette volna a legelőn... 3 hétig bírtam, mert először csak 3 naponta jelentkezett, majd két napra szűkült az időintervallum, de a végén mindennapossá vált. Egyszerűen elment a kedvem az evéstől, így orvoshoz fordultam...
Kezelőorvosomat nevezzük egyszerűen: Dr. Bélnek
2005.04.26.
Mivel nem tudott hirtelen semmit sem adni gyógyszer gyanánt (megjegyezném: még meg sem vizsgált, bár fájt a hasam, mégis elvártam, hogy hátha megnyomkodja, de nem így lett), elküldött vérvételre, ultrahangra, és megkért, hogy még néhány vizsgálni valót küldjek fel a fővárosi laborba (parazitológia és egyebek).
Másnap a vérvétel hamar megvolt, így elindultam az ultrahangra, gondoltam 5 perces vizsgálódás után már léphetek is. Adataimat megadva már jött is egy középkorú hölgy, elővette a kis noteszét. Közölte velem: "Csak május 10-re van időpontom, fél 9, éhgyomorral jöjjön!" Először nem fogtam fel, csak kóvályogtam a fájdalomtól, fáradt voltam, végül megkérdeztem: "Mi lesz, ha rosszabbul leszek?" A válasz letaglózott: "Egyéb értelmes kérdése nincs esetleg?"- Mivel továbbra is érthetetlenül álltam, folytatta- "Ha rosszul lesz, akkor hívjanak mentőt, elviszi az ügyeletes kórházba, ahol megcsinálják a vizsgálatot..." És olyan hirtelen eltűnt, amilyen hirtelen felbukkant. Az nap nem aludtam.
2005.04.28:
Dr. Bél felírt savlekötőt.
Úgy-ahogy segített a gyógyszer. Megjöttek a leleteim.
2005.05.04.
Látogatást tettem Bélnél. Nézegette leletimet, majd kisebb várakozás után, kijelentette, hogy gyomorfekélyre gyanakszik, és holnap már mehetek is gyomortükrözésre a közeli klinikára. Megjegyzést csak annyit fűzött hozzá: Legyek fegyelmezett, és tegyem azt, amire a tükrözést végző orvos utasít, így nem lesz baj. Ismét nem aludtam egész éjjel.
2005.05.05 - Eddigi életem meghatározón fájdalmas tapasztalat szerzési napja.
Megérkeztem a belgyógyászatra, ahol azonnal a kezembe nyomtak egy beleegyezési nyilatkozatott. Iszonyatos volt ott ülni, nézni a többi szomorú embert, és felfogni, hogy a bocik is így néznek a vágóhíd kapujában állva, és várva. A nyilatkozatban az állt, hogy a beavatkozás fájdalommentes, 3-15 percig tart. Továbbá benne foglaltatott az is, hogy 10000-ből 1 esetnél azonnali életmentő műtétet kell elvégezni. Ültem, majdnem sírtam az idegtől, és képzeletemben láttam a betegszámláló táblát az ajtón, láttam, hogy az előttem álló embernél vált 9999-re. Mi lesz, ha én leszek az a szerencsétlen? A dokinak jó napja van?
Csak kavarogtak a kérdések, mikor nyílt a nagy fehér ajtó és a nevemet mondták.
Később megtudtam, hogy 20 percet voltam benn, sokkal többet, mint az átlag.
A vizsgálatot végző orvos nem vett emberszámba, lefitymálóan kérdezgetett, mintha hipohonder lennék, vagy maga az Hussein... Az asszisztensnő lidokaint fújt a számba, lenyeltem. Nem vártuk meg, hogy hasson, az oldalamra fektettek. Remegtem az idegtől. Megkértek harapjak rá egy cumi szerű valamire, aminek a közepén egy nagy lyuk tátongott. Megtettem. Innentől kezdődött a pokol.
Az asszisztensnő szó szerint rámvetette magát lefogta a nyakamat és az egész felsőtestemet. Ez cseppet sem nyugtatott meg, sőt az ájulás kerülgetett, mikor az orvos bekapcsolta a szerkezetet. Megkezdődött a beavatkozás. Nem tudom mi történt körülöttem, becsuktam a szemem. Csak arra az iszonytató fájdalomra emlékszem, ami nem akart múlni. Amikor a garatomhoz értek önkéntelenül, reflexszerűen köhögni, és öklendezni kezdem, a leszorított fejemet próbáltam felemelni. Ezután kezdődött az ordibálás. Ne csináljam, mert összeroncsolják a garatomat, gégémet, hass felé húzzam a fejem, vagy megfulladok. De nem ment, nem tudtam engedelmeskedni, a testem rángatózni kezdett, és nem tudtam megállítani.. Kiszolgáltatott voltam, nem tudtam parancsolni a testemnek, a gondolataimnak sem. Az járt a fejemben: Itt maradok, innen már nem kelek fel. A fájdalom pedig minden porcikámat cibálta, üvöltött bele a testem.
Nem tudom mikor, és hogy lett vége, de kihúzták a csövet. Kinyitottam a szemem, láttam a fejem alatti törülköző véres. Vért köhögtem fel, iszonyatosan fájt a garatom. Az orvos, mint aki jól végezte dolgát elterpeszkedett a székben, diktált az asszisztensnőnek, aki fogta a saját vállát, és simogatta. Rájöttem, hogy egész végig az ő vállát fogtam és szorítottam. Nem éreztem az ujjaimat. Elmondták, nincs semmi bajom, várhatóan kisebb garatgyulladásom lesz, amíg a fájdalom el nem múlik ne egyek, ne igyak. Azt viszontlátás! Aznap nem ettem, nem ittam, nem aludtam.
2005.05.09
Elvittem a gyomortükrözés eredményét Dr. Bélnek. Értetlenül állt a papír felett. Levonva a következtetéseket, felírt még egy savlekötőt, fájdalomcsillapítót, majd elmondta, szerinte a vizsga időszak miatt idegi alapon savtúltengés lépett fel nálam. Szedjem a gyógyszert, majd folyamatosan szokjak le róla. Megnyugodtam, mert az utóbbi napokban tényleg jobban voltam. Azonban mielőtt kimentem volna a rendelőből, megjegyezte: ha újabb vizsgaidőszakom lesz és fáj a hasam, szedjem ismét a felírt gyógyszert, minden vizsgaidőszaknál újra és újra, DE! Kétévente el kell végezni a kontrollt, a gyomortükrözést, hiszen a gyógyszer csak a tüneteket kezeli, és az is előfordulhat, hogy alatta pedig komolyabb betegség lappang, ez általában gyomorrák...
Elköszöntem, és elmentem. Ülök a gépnél, és nem tudom, hogy mit is kezdjek a mai napommal, a gondolataimmal. Csak a fájdalom jut az eszembe, a néma kínzás. Ma sem fogok aludni.
Xiam |
