Félelmek vannak. Körülvesznek bennünket. Próbáljuk legyőzni őket, több-kevesebb sikerrel. A félelem érzete emberi. Megmutatja, hogy milyen sebezhetőek is vagyunk valójában...

Fogászat. Ha ezt a szót mondom, vajon van olyan ember, aki ne félne tőle? Mert én most ilyen emberekről szeretnék hallani. Szememben szinte már hősök! :)  És bár idetettem egy butácska mosolygó smile-t, a vicc kedvéért, de tulajdonképpen nem tudok nevetni, mert félelmemet már szinte rettegésnek érzem...

Történt ugyanis, hogy kinőtt az utolsó bölcsességfogam is. Éreztem én, hogy valami nincs rendben, de nem foglalkoztam vele. Egészen addig, míg nem kezdett el panaszokat okozni.

Én, a 27 éves, felvilágosult, értelmes nő, keresgetni kezdtem a neten. Mert egy dolgot tudtam: a helyi fogorvosok egyikéhez sem megyek el. Hallottam ugyanis történeteket...amiket nem szeretnék megtapasztalni.
Találtam egy magánklinikát, megnyerő honlap, érthető s pontos leírások, szimpatikus orvos... Kezdő lépésként felvettem a kapcsolatot vele. Email. Jött a válasz: Bátorság, nyugodtan menjek el, ne féljek semmitől, legelső alkalommal, ígéri, nem csinál semmit, csak beszélgetünk.
Múlt héten erőt vettem magamon, s elindultam. Neten térkép, merre is vannak...? Neten menetrend, hogyan is jutok el a címükre...?

Várakozásomat is felülmúlta a klinika légköre, az orvos közvetlensége, tényleg csak szuperlatívuszokban tudnék mesélni, mintha az ember nem is fogászaton járna...  Még abba a bizonyos székbe is beleültem, ami igazából már nem is szék, mert kényelmes és ágyként is használható, annyira le lehet dönteni :)
A fogorvos betartotta ígéretét, tényleg nem történt kezelés. Bár viccesen megkérdezte, hogy "Na, akkor kezdhetjük a beavatkozást?" De mikor "NEM!"-et mondtam, akkor is mosolygott, és tudtam, megérti a lelkemben lejátszódó folyamatot. Az érző kis lelkemet kezelte, próbált nyugtatni, sikerült is neki, valamennyire. Minden kérdésemre válaszolt, kialakult a bizalmam feléje.
Megbeszéltük, hogy pontosan egy hét múlva találkozunk újra. A problémám ott van, hogy ez a "jövő heti találkozó", nos, ez holnap lesz. Rámtört a rettegés. Nem is akarok már elmenni. Nincs is szükségem semmiféle fogorvosra. Az idő pedig telik, kegyetlenül, közeleg az indulás időpontja... pedig én még szeretném halogatni, eltolni, kitolni, áttenni, elfelejteni...bármit, mindent...

És most itt állok (vagyis ülök) megrettenve és saját magam által felállított félelmekkel körbezárva. Erőt kellene vennem magamon. Oh, ha ez ilyen könnyű lenne... De nem. Szinte minden porcikám tiltakozik a fogorvosi kezelés ellen. Racionális énem próbálja győzködni a gyermeki félelmekkel küzdő másik énemet... S hogy melyik fog nyerni? Nem tudom. Csak azt tudnám, miért olyan nehéz legyőzni saját magunkat? :(

Önmagam félelmeivel szemben egyetlen támaszom a Kedvesem. Aki megért és próbál nyugtatni. Neki elhiszem, hogy hamar túlleszek mindenen, azt is, hogy gondolatban végig mellettem lesz (sajnos fizikailag nem tud), és úgy is érzem: minden rendben lesz. Egészen addig így érzem és elhiszem, míg tart a beszélgetés Vele. De mikor egyedül maradok a kusza gondolataimmal, akkor kész, vége...

És ha valaki most azt mondja, hogy nézzek magamba, de sürgősen, mert másoknak ezerszer súlyosabb problémái vannak, és a világ számos helyén éheznek az emberek, háború és értelmetlen öldöklés dúl, és még sorolhatnám....akkor igaza lenne. Empatikus ember vagyok, és átérzek mindent, de ez a fogászat...ezt katasztrófaként élem meg.

Lehet előző életemben (ha volt egyáltalán) vétettem az orvosok ellen s ez most a sors fintora...?