A hosszú hétvégét otthon töltöttem, megvolt a nagycsaládi pofavizit is. Anyukám (elkövetkezendőkben Mummi - én így szólítom) tiszteletemre sürgött-forgott, kérdezgetett (persze a választ nem várta meg), és elpletykálta, hogy mi történt az elmúlt két hétben, a faluban. Nem maradtam le semmiről.
Ebéd után mindig bevágunk egy álmosító kaffét. Ez most se lett volna másképp, csak cukor nem volt lenn a konyhában. Mummi fel akart menni az emeletre az édesítőért, de erősködtem, maradjon nyugton, majd én. Mielőtt elindultam volna, megjegyezte, hogy a cukor nem a sufniban, hanem a régi szobámban van. Amikor felértem a lépcsőn, megértettem. A szobám kisebb raktár helységgé lett átalakítva, ugyanis apukám (Mammó) a sufniba passzírozta be az új autókerekeit.
"Nem baj!" - gondoltam, elkezdtem keresni a cukrot, de az első lépésnél felborítottam egy hatalmas dobozt. (Megtaláltam a régi kis kezes-lábasomat, amit Mummi csak azért nem dob ki, mert jó lesz az unokájára. - De hol van az még!?) Helyére akartam állítani az imént felborított "jó lesz még valamire" tárhelyet, de mögötte megpillantottam egy óriási festményt. Mint a mesében... A kép valamikor nagyapámék (apai ágon) nappaliában függött a heverő felett. És eszembe jutott minden.
Imádtam a nagyapuséknál lakni. Egész nap a nagyi nyakán lógtam, főzőcskéztünk, kergettem a kacsákat, a pulyka kergetett engem, ebéd után meseolvasás, délután fürdés a bányatavon, este egy szem csoki, és alvás.
Visszatérve a festményre... Órákig tudtam nézni miközben mesét hallgattam. Unos-untig elmondattam öregapámmal, hogy honnan van. Valahogy így volt: 16 évesen behívták a barátjával (nevezzük Szabónak) a seregbe, szolgálja a magyar hazát az orosz fronton. Fogságba kerültek, Szibériába. Papus sosem mondta el mi zajlott ott, csak annyit mesélt, éhesek, lázasak, gyengék voltak, és a két barát fogadott. Papám arra, hogy túlélik, Szabó pedig arra, hogy holnap temetik őket. A tét a barát tulajdonában lévő festmény volt. 4 év múltán hazajöttek, nagyapám megkapta a képet.

Mamám 5, papám 3 éve halott.
Lementem mummihoz. Megkérdeztem, miért nem lógatjuk ki az alkotást mi is a nappalinkban úgy, mint régen a mamuséknál. Kikerekedett a szeme, félrehúzott a sarokba, megkért ezt ne említsem többet, hiszen:" Apádnak nagyon fájna, ő rakta a doboz mögé."
Nem tudom... Nem tudom... Vajon mit érdemel ez a kép? Végignézte nagyapám életét 20 éves korától haláláig, nagy anyám életét 18 éves korától haláláig, apám életét születésétől 35 éves koráig, anyám életét 22 éves korától 33 éves koráig, bátyám életét születésétől 18 éves koráig, végignézte az enyémet is születésemtől 16 éves koromig. És most látott megint egy pillanatra, megint láttam egy pillanatra.
Három generáció előtte élte az életét, alatta állt mindig a karácsonyfa, a szülinapos ünnepelt, a szilveszteri pezsgő, a locsolók, alatta feküdtek az újszülöttek, kisbabák, kis gyerekek (addig nézték, amíg el nem aludtak), és alatta szenderült örök álomra nagyapám.
Most egy doboz mögött áll. Elszorul a szívem.
Természetesen meglehet érteni apámat is, fáj neki, nem lehet feldolgozni a szülők halálát.
De mégis.. Mit érdemel ez a kép?